2018. február 12., hétfő

Észveszejtő - 23. fejezet



Hiába próbáltam nyugodtan ülni, egyszerűen az egész asztal remegett lábam természetellenes mozgásától. Mindenki hulla fáradt volt, a félév végét jártuk, kezdődtek a vizsgák, ellenben én elevenebb voltam, mint valaha. Egyszerűen jól éreztem magam és boldog voltam. Persze az izgalom átjárt, hisz az, hogy a nyakamon voltak a vizsgák egy másik dolog végét is jelentette. Mégpedig a feladatét, ami már két hete tanáromnál pihent, és hiába bombáztam e-mailekkel nem volt hajlandó válaszolni rájuk. Pedig nagyon tudni akartam, mi a véleménye.

- Látom Mr. Byun, mindjárt kiugrik a bőréből, így kezdjük önnel. Azt hiszem sokat tanult miközben írta ezt a történetet, ugye?
- Hát pár dologra ráébredtem - ismertem el.
- Ahogyan én is. Sajnálom, hogy nem vettem észre hamarabb a problémáját, mindenesetre ez a történet... Teljesen más lett, mint amire számítottam.
- Miért? - kérdezett közbe Cl, mire tanárom a kezébe nyomta az összefoglalót, nekem meg máris vörösödött a fejem. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről. Olyan volt, mintha magamat adtam volna ki, bár erről senki nem tudott. Mégis furcsán érintett. - Ez érdekes - adta tovább kérdezés nélkül a lapot, mire már végképp zavarba jöttem. Mi van ha valaki rájön?
- Szóval érdekes megközelítés volt, nem számítottam semmi ilyesmire, ettől függetlenül érdeklődve olvastam.
- Miért nem volt meleg a karaktered? - kotyogott közbe Jimin is.
- Hát... - vontam vállat. - Nem tudom. Csak ez jutott eszembe. Nem lett volna túl sablonos ha melegek egymásra találnak és ennyi? Ebben sokkal több lehetőség volt - hadováltam elgondolkodva. Mégse mondhattam, hogy én se voltam meleg csak Chanyeol elcsavarta a fejem.
- Ilyen tuti nincs a valóságban. Nem túl reális - vetette fel Cl. Ennyit arról, hogy gyanúsítanának, hogy meleg lettem. Máris jobb.
- Ez egy történet - fordultam felé mosolyogva. - miért baj az ha nem egy teljesen alap sztorihoz nyúlok?
- Nem baj, csak fura... Olyan légből kapott, mintha csak összefirkáltál volna valamit, mindenféle utánajárás nélkül.
- Na ezzel azért nem értek egyet. Bár az alap lehet kissé kusza, de a történetben minden passzol, illetve a főszereplő karakterfejlődése meglepően jó - állt ki mellettem tanárom mire kihúztam magam. Végre megérdemeltem életemben először a dicséretet egy történetemre. Bár a bemutató tényleg összecsapott lett abból talán én se vártam volna sokat, de maga a történet rendben volt. Végre jók voltak a szavaim.
Ám valamire ráébredtem. Életemben először nem a kudarc vezetett arra, hogy az írói nem az én világom, hanem az úgynevezett siker.

Vidám mosollyal léptem ki a teremből és máris felhívtam anyát, akivel majd fél órát beszélgettem teljesen megfeledkezve a világról. Jól estek a szavai és az elismerése, éreztem tényleg büszke volt rám. Ez az egész annyira hihetetlen volt, annyira új, hogy hirtelenjében nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel.

" Ünnepeljünk, jó jegyet kaptam!!!" - küldtem Chanyeolnak az üzenetet, majd kapásból írtam Taeminnek és Sehunnak is. És ennek a háromnak egy rugóra járt az agya, mert mindenki azt a fura bulihelyet javasolta és közölte tovább adja a jó hírt. 
Mondjuk Chanyeol kinek?
Aztán hamarosan megtudtam a választ, ahogy egy gyors átöltözés után - hihetetlen, hogy már senki nem volt a koliban - észrevettem a döbbenetesen népes társaságot a bejáratnál. Upsz. Ebbe bele sem gondoltam. Ott volt Chanyeol és Taeminék, Luhan és Minseok, még Eunji is. Ez azért lehet kicsit sok volt.
Tanácstalanul meredtem kis ideig Chanyeolra, mire a legváratlanabb helyről jött a támogatás, ugyanis Minho kicsit meglökte felém.
- Ne fogjátok vissza magatokat, már mindenki tud rólatok.
- Eh? - rémültem meg, de tényleg senki nem tűnt meglepettnek. Aztán kénytelen voltam tekintetem visszakapni Chanyeolra, aki gyengéd mosollyal sétált felém.
- Ügyes vagy - húzott magához egy ölelésre, és hátamra simítva próbált kissé lenyugtatni. - Nagyon zavar? - suttogta fülembe, én pedig elmosolyodva temettem arcom vállába.
- Csak fura - válaszoltam ugyanolyan halkan. - Persze végiggondolva mindenki tudott rólunk, de így egybe meglepő. De örülök, hogy ilyen barátaim vannak és vagy te - szorítottam magamhoz, majd, ahogy elengedett egy gyengéd puszit nyomott arcomra, aztán hagyta, hogy mindenki gratuláljon és vállon veregessen miközben levakarhatatlan vigyorral örültem saját sikeremnek.
- Na húzzunk lefele, nem úszod meg alkohol nélkül - ragadta meg vállam Sehun.
- Nem is akarom - nevettem el magam majd meg is torpantam. - Mindenki, egy kicsit kínos de bemutatom a pasimat, Chanyeol, ők itt mindenki - mutattam körbe.
- Már összeismerkedtünk, szóval haladj - rángatott tovább legjobb barátom, mintha nem most ismertem.volna be ország világ előtt, hogy bebuzultam.

A hely szinte semmit nem változott, ugyanaz a légkör volt, mint pár hónappal ezelőtt, mégis ismeretlennek tűnt. Taeminék felé máris két srác ment, és Chanyeolt is elragadták mellőlem, amit egy bocsánatkérő mosollyal kompenzálni, ám engem cseppet sem zavart.
Chanyeolnak sok ismerőse volt. Nagyon sok. Én pedig a pasija voltam, nem a felügyelője, és bíztam benne. Innentől kezdve tudtam, hogy majd visszatér hozzám és ez elég is volt. Luhan is eltűnt valamerre, így a kolis csapattal maradtam.
Sehun kapásból két-két felessel örült nekem, amit vigyorogva nyomtam le, majd persze az egész társaság adta a piát, én pedig meglepően hamar elvesztettem a fonalat és a táncolók közé vetettem magam épp Eunjit magammal húzva. Sehunnak se kellett több, egy ismerős szőkét magával húzott és hamarosan Jongin került a szemem elé, természetesen alkohollal a kezében, ami hamar hozzám vándorolt. Milyen jó már, hogy a barátaim ismerik egymást, ezek után elég lesz egy valakinek elkottyintani az infókat magamról és mindenki tudni fog róla.

- Jongdae... - tántorogtam haverom mellé, és félrelépve kapaszkodtam vállába, mire felnevetett és átölelt.
- Mizu Baek?
- Nagyon részeg vagyok.
- Látom. Kimenjünk egy cigire?
Válaszra se futotta tőlem csak egy félresikerült bólintásra és szinte vakon hagytam vezetni magam. Az utolsó feles talán már nem kellett volna, felfordult a gyomrom és jobb esetben is már minimum kettőt láttam a világból, nem még, hogy magamról tudjak. Haverom egy kis időre még lestoppolt a pultnál de túl homályos volt a kép, hogy mit vett, így inkább nem is foglalkoztam vele. Egy részem arra várt, hogy az esti irreális alkoholmennyiség távozzon a szervezetemből és kihányjam magam, egy másik csillagokat akart nézni, a harmadik meg visszamenni a tánctérre és letámadni Chanyeolt. Még mindig nem a féltékenység vezetett, szimplán túl keveset volt a közelemben, bár volt egy tippem, hogy miért is pártolt hirtelen ennyire haverjaihoz. Vagy ha nem épp azért, akkor azért, hogy felszedjen valakit. Valamiért mindenképp csinálta, ennyi volt a lényeg.
- Nesze ülj le - nyomott le Dae a padra és egy szál cigit nyújtott felém. - Hoztam ropit egyél közbe, meg vizet is ha kiakadnál.
- Nagyon forog a világ - nyögtem szenvedősen és a gyújtó helyett a ropira vetettem rá magam. - Van otthon uborka és cukor?
- Fogalmam sincs haver, nem velem laksz - röhögött ki.
- És nálad van? - pislogtam rá. Vagyis inkább az irányába.
- Van.
- Akkor nálad alszom - közöltem a tényt.
- Dehogy alszol. Nincs az az isten, hogy én másnaposan istápoljalak. Összevakarlak itt, aztán mehetsz Isten hírével.
- Olyan gonosz vagy...
- Nem is mondtad, hogy meleg vagy - váltott hirtelen témát, mire máris inkább a cigi lett a fontos, a ropi helyett. Teljesen kiment a fejemből, hogy ő és Jongin ezt nem tudták. Talán ezért volt mindenki egy kicsit feszélyezett?
- Nem tudom, hogy az vagyok-e. Csak Chanyeol érdekel. Vele minden jó - morogtam lehunyt szemekkel, és mélyet szippantottam a cigiből.
- Engem nem zavar. Jongin egy kicsit kibukott de majd megnyugszik.
- Undorodik?
- Nem hinném. Tudod ő mutatott be Taeminéknek. Szerintem csak nem szimpi neki a pasid.
- Miért? Chanyeol tök cuki. Olyan, mint egy elefánt. Tudod az a kicsi, akinek nagy a füle. Valami mese. Dömper?
- Dömper?
- Vagy Dömping? Duma? Timon és Pumba! Csak annyit jelent, szép az élet... - kezdtem bele az éneklésbe, Dae pedig az első pár pillanatban értetlenül szemezett velem, majd becsatlakozott.
- Azt hiszem ideje lesz hazavinnem...

Az út meglepően hosszú volt, szegény Chanyeol, - mert ki más vállalkozott volna a hazavitelemre - pedig egyre nehezebben tudta kordában tartani magát. Hát igen, ő még nem látott igazán részegen, így nem meglepő, hogy nem tudott velem mit kezdeni.
- Chanyeol... hánynom kell - közöltem a szomorú tényt és félkómásan néztem rá.
- Egy buszon ülünk. Nem fogsz hányni.
- Te is tudod, hogy ez nem így működik. Sétáljunk.
- Majd egy órára lakom innen! - ellenkezett, de a gyomrom már úgy kavargott, hogy felőlem hat napnyira is lakhatott, nekem itt és most le kellett végre szállnom erről az istenverte buszról.
- Akkor megyek egyedül.
Kijelentésem után bátran ragadtam meg a kapaszkodót és vonszoltam magam az ajtóhoz, amiért nagyon is büszke voltam magamra, egészen addig, amíg meg nem éreztem derekamon a kezét.
- Kikészítesz... - morogta halkan, fülemhez közel és megnyomta a gombot, minek hála, két perc múltán már a friss levegőt szívhattam.
Öt perccel, és két hányással később pedig már jobban is éreztem magam. Szerencsére Dae induláskor a kezembe nyomta a vizet, aminek most nagy hasznát vettem, mert rettenetesen utáltam hányni. Ennél rosszabb a világon nem volt. Fintorogva köptem ki a vizet és lehunyt szemmel élveztem, ahogy Chanyeol kissé izzadt tincseim közé túrva simogatta nyugtatón tarkóm.
- Jobban vagy? - húzott magához, ahogy felegyenesedtem, és összehúzta pulcsim cipzárját, hogy ne fázzak annyira.
- Sokkal. Sajnálom. Nem szeretek ennyit inni, és nagyon utálok hányni.
- Jól van nincs semmi gond. Két megállóval arrébb van egy busz, ami közelebb tesz le a lakáshoz, megpróbálunk azzal menni, hátha a levegő addig segít.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, és imádatom tovább nőtt, amikor egy rágót nyomott kezembe. Némán baktattunk egymás mellett, hagyta, hogy a saját lábaimon botladozzak, nekem pedig sikerült annyira összeszedni magam, hogy legalább vállalható forma legyek, de hiányzott a közelsége. Kiskutya szemekkel pislogva rá, nyújtottam felé kezem, némán könyörögve, hogy legalább azt fogja. Legszívesebben leragadtam volna annál a szép halványsárga falnál és a végtelenségig csókoltam volna, de hányós emberrel csókolózni undorító volt, az undor pedig az utolsó volt, amit akartam, hogy érezzen velem kapcsolatban.

Az út további részéből csak annyi maradt meg, hogy Chanyeol kezét szorongattam, kétszer le kellett szállnunk a buszról, és valamikor tuti hánytam még. A házba a lift nem működött - Chanyeol valami olyanról magyarázott, hogy este tizenegy és hajnali öt között lekapcsolják, mert úgy takarékosabb - a lépcsőn pedig tuti pofára estem. És azt hiszem valahol itt adhattam fel a dolgot és aludtam el.

Ahhoz képest, hogy a tegnap este milyen rosszul végződött, a reggel valahogy sokkal jobb volt, mint, amire számítottam. Chanyeoltól bocsánatot kell majd kérnem, biztos a képszakadás után voltak még velem problémák. Remélem nem hánytam le a falat vagy őt... Legköze...
Megakadtam a gondolatba, ahogy lassan kezdett összeállni a reggeli kép. A kinevezett törölközőm a földön hevert, egészen pontosan Chanyeol farmerja alatt, amitől nem messze ott hevert felsője is. Mondhattam volna, hogy kupis volt, de sose hagyta szét a cuccait. Érdeklődve pillantottam magam mellé, ahol békés mosollyal aludt forró keze pedig csupasz bőrömön pihent. És rajta sem láttam nagyon ruhát...
- Mi van? - suttogtam rémülten, ő pedig félálomban húzott közelebb magához. Keze fenekemre siklott és kissé bele is markolt, mire végképp elszakadt a cérna. 
Mindenféle gyengédséget.mellőzve rántottam fel a paplant és mind a ketten rohadtul de nagyon meztelenek voltunk!
- Baek, aludj már! - nyavalygott, ám gyengére sikerült hisztijével esélytelen volt, hogy leszereljen.
- Miért nincs rajtam ruha? 
- Mert a törölköződbe feküdtél be.
- És rajtad? - folytattam tovább a faggatózást, egyre idegesebben. 
- Mi bajod van? - nézett rám fél szemmel és álmosan túrt tincseibe.
- Meztelen vagyok, és te is! Szerinted mi bajom?!
- Nem értem a hisztidet, ezért kérdezem. 
- Ugye nem feküdtünk le? 
- Mi van? - ült fel most már éberen. - Mi az, hogy ugye nem feküdtünk le? Mi bajod van? És ha lefeküdtünk akkor mi van? 
- Az nem lehet - suttogtam megtörve és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem lehet.
- Miért undorít a dolog? Vége a történetnek és nem kellek?
- Az ég szerelmére Chanyeol, nem emlékszem! - kiabáltam rá. - Nem akartam úgy lefeküdni veled, hogy részeg vagyok, mert minden pillanatára emlékezni akartam. 
- Ó... hé - simított arcomra. - Nincs semmi baj, sajnálom.
- Nem bízol még mindig bennem.
- De igen. Ne haragudj - ölelt át. - De az, amit most lerendeztél nagyon félreérthető volt - dőlt hátra velem, azután fölém ügyeskedte magát. - Érdekel mi történt az éjszaka? Mert nekem minden pillanata megvan és nagyon élveztem. És te is. 
- Ne kímélj - haraptam alsó ajkamba várakozva, mire rögtön hozzám hajolt egy csókra.

Elmosolyodtam, ahogy tincseim közé túrva mélyítette el rögtön csókunkat és helyezkedett fölém. Mint mindig most is óvatos és vigyázó volt, de éreztem minden mozdulatában az elfojtott vágyat. Én viszont próbáltam minél jobban a tudtára adni, hogy erre semmi szükség. Hajába téptem, lábaimat csípője köré fontam és felnyögtem.
- Részegen is ennyire kis céltudatos voltál - nyögte ajkaimra. - De föléd kerekedtem - kapta el kezeimet és fejem felett összefogta. Morcos tekintetem láttán felnevetett de nem engedett.
- Ez biztos nem tetszett...
- De nagyon is - ereszkedett teljesen rám, és alkarján támaszkodott. - Azt akartad, hogy kössem be a szemed. Nagyon akartad.
- Biztos, hogy nem.
- Szerinted miért van a fejed mellett az a sál? - biccentett oldalra, mire odakaptam a fejem.
- Te kikötöztél? - akadtam ki, de nem engedett szabadulni.
- Nem kötöttelek ki, rám másztál mielőtt lett volna esélyed.
- Ez máris jobban hangzik - vigyorogtam, és ezzel szabadnak hittem magam, de ismét tévedtem. - Na Chanyeol!
- Élvezni fogod.
Duzzogva engedtem el magam és akkor sem ellenkeztem, amikor a vékony sál a szemem elé került. Még az utolsó pillanatban láttam, ahogy elmosolyodott, majd csak a sötétség maradt. És egyszerre volt elképzelhetetlenül jó és izgalmas. Akaratlanul sóhajtottam fel, ahogy megéreztem az első gyengéd puszit és megremegtem, amikor ajkai felfedező útra indult testemen. Ajkaival végigjárta mellkasom, néhány apró csókot nyomott kezemre, majd oldalam mellé szorította őket, ahogy egyre lentebb haladt, én pedig nehezen fojtottam el a hangom. Ahogy alhasamra nyomott egy nyálas csókot felnyomtam csípőm és hangosan felnyögtem.
- És itt szakadt el nálad a cérna és kerekedtél felül rajtam.
- Azt hiszem egy ideig még visszatudom fogni magam. Folytasd csak.
- Kielégületlen maradtál? - vette le a kendőt és visszahajolt egy csókra.
- Nagyon - öleltem át nyakát és magamhoz szorítva simultam hozzá. - Mit csináltál még?
- Hát... - simult lábam közé keze. Voltak ötleteim az éjszaka további részére. Meg a reggel folytatására is. És az összes végkimenetel tetszett. 

2017. december 26., kedd

Észveszejtő - 22. fejezet



Fájt mindenem, ahogy a nap szemembe sütött, és akadályba ütköztem menekülésem közepette. Rémültem ültem fel, kellett pár másodperc, hogy eszembe jussanak a történtek és kitisztuljon a kép. A tegnap este végigpörgött fejemben, mire már nyugodtabban meredtem a mellettem szuszogó alakra. Nem voltam mérges, hiába a fájdalmas érzés, talán meg is érdemeltem a véghezvitt támadásokat. Ismeretlen volt a lakás, idegenek az illatok, szóval nem Chanyeolnál vagy Jonginnál kötöttem ki, Luhan lakására tippeltem a helyet. Egész formás kis szoba volt, sokkal komolyabb, mint, amit hozzá képzeltem volna. A falon néhány kép, az asztal rendezett az egész olyan összeszedett, mégis valamilyen szinten gyerekes egy felnőtt emberhez. Aztán eszembe jutott, hogy Luhan elég régóta magára volt utalva, talán mindent megőrzött, ami a fiatalságához kötötte.
Csendben távoztam, főztem neki még kávét a lelépésem előtt, de többet nem ügyködtem a lakásban, elvégre semmi közöm nem volt a helyhez. Kutakodni nem akartam, csak az arcom mostam meg és borzadtam el tükörképem látványától, majd inkább tényleg a csendes szökést választottam. Aztán pedig elgondolkodtam, mert nem volt hova mennem.

A lakásba ott volt Minseok, Chanyeolt nem akartam a kinézetemmel sokkolni, egyedül pedig nem akartam maradni. Így hát, mint minden rossz pillanatomban Taeminék felé vettem az irányt.
Meglepő módon egy rossz szavuk sem volt korai - később rájöttem, hogy már tizenegy múlt - érkezésemhez, helyette Minho leültetett a kád szélére és szépen az összes kis sebet ellátta rajtam, miközben elmondta vagy százszor, hogy jó nagy idióta vagyok. Én meg a végén már csak röhögtem minden kínján, annyira nem izgatott a dolog.
Taemin persze mindent tudni akart, így mesenapot tartottam nekik, pedig mikor rájöttem, hogy épp mindketten szabadok voltak le akartam lépni, de egyikük sem engedett. Késő délutánig nyugtom volt, akkor is csak Chanyeol zavart be. Már volt pár nem fogadott hívásom tőle, így sejtettem, hogy nem lesz boldog, és milyen meglepő megérzésem nem csalt.

- Melyikőtöket öljem meg?! És hol a jó kurva isten faszába vagy?
- Neked is szép napot, és igen te is hiányoztál.
- Ne vicceld el a dolgot mert bassza meg...
- Sokat káromkodsz mostanában, miattad fogok én is rászokni.
- Baekhyun!
- Nincs semmi bajom, nem kell senkit megölnöd, gondolom Luhannal már beszéltél.
- Amennyit lehet beszélni egy betépett másnapossal annyit igen. Hol vagy?
- Taeminéknél, de ha gondol...
- Gyere már haza az istenit, megőrülök, hogy nem látom mi van veled.
- Jól van, nemsoká megyek, addig bírd ki, de tényleg minden rendben van, nincs semmi bajom.
- Majd elhiszem ha látlak. Haladj! - és természetesen megint rám nyomta a telefont. Mondanám, hogy meglepő volt, de nem. Ez valahogy passzolt Chanyeolhoz. Amilyen kis nyugodt tudott lenni, olyan hamar volt képes a vizet is felkapni a semmiért.
A buszon ülve elgondolkodtam, hogy le kellett volna szállnom két megállóval korábban és venni egy kis alapozót, meg korrektort, de Chanyeolt ismerve képes lett volna körömmel lemarni az arcomról mindent csak, hogy lássa pontosan mi is történt velem. Meg aztán már úgy is tudott róla, nem ment volna az átverése. És mindegy is volt...

Felbaktattam a lakásához, nem vesződtem a csengővel, még a kulccsal sem kellett, mert nem volt zárva az ajtó. Még a cipőmet sem volt időm levenni, máris előttem állt, és miután végigmért szorosan magához ölelt.
- Miért nem vagy képes szólni ilyenkor?
- Nem volt nagy dolog, összekaptunk, kicsit verekedtünk - itt felhorkant, mire vállon ütöttem. - Ő is kapott párat akár hiszed akár nem. A pasid képes megvédeni magát, nézd ezeket az izmokat - böktem satnya kis karomra, mire már felnevetett.
- Olyan hülye vagy - ölelt át.
- Azért egy picit fáj...
Egy zuhany után, amit természetesen nem ejthettem meg egyedül kidőltünk az ágyba és míg én vállát harapdáltam, ő szidott minket, mint a bokrot, bár keze egy pillanatra sem állt le hátam cirógatásával. A víz alatt találtam magamon még néhány foltocskát, amik pár nap alatt ugyan biztos elmúlnak, de Fülesem mindegyikre puszik százát adta mondván ez segít. Ha gyógyhatása nem is volt egyiknek sem, nekem jól estek, így nem ellenkeztem.

Nem firtatta sokáig a témát, szerintem rájött, hogy értelme sincs, így csak nyugtot parancsolt rám egész napra, ami enyhe másnaposságom miatt nem is volt rossz elfoglaltság. Filmet néztünk, beszélgettünk, játszottunk és néha egymáson kötöttünk ki, bár csókjaink nem mindig voltak teljesen fájdalommentesek, mégsem voltam képes ellenkezni. Túl jó volt, én pedig gatyámban álló farokkal lassan kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy Chanyeol már egyetlen érintésével képes volt felizgatni.
- Miért mentél vele? Tudtad, hogy nem kedvel...
- Nem igazán hagyott nekem választást. Betámadott és közölte, hogy megyünk. Miután kiverekedtük magunkat beütünk még valahova és mindenkinek előadtuk, hogy összeverekedtünk négy sráccal. Utána már olyanok voltunk, mint a jó barátok. Arra viszont nem emlékszem, hogy kerültem hozzá.
- Beengedett a lakásába? - lepődött meg. - Nem is mondta. A végén féltékenynek kell lennem.
- Miért?
- Mert Luhannak az a kégli szent és sérthetetlen. Nem sok embert enged fel oda, túl sok emlék fűzi ahhoz a helyhez.
- A végén még tényleg féltékeny lehetsz -vigyorogtam rá, mire oldalamba csípett.

Ahogy közeledett a leadási határidő az öröm és a pánik egyszerre uralkodott el rajtam. Kész voltam. Megírtam a történetet, ám volt négy oldal, ami hiányzott. Egy olyan téma, ami még ismeretlen volt számomra és képtelen voltam megírni tapasztalat nélkül, ám megtapasztalni... Oké, egy részem már vágyott rá, de igazából még messze nem éreztem késznek magam arra, hogy bármi olyasmit csináljunk. Így hát hiába a segítség és a nyugi, hogy fel tudtam mondani az egész történetet végül mégis a szexen bukott be a dolog.
Mégsem állhattam Chanyeol elé azzal, hogy akkor most dugjunk a sztoriért. Több sebből is vérzett a dolog, kezdve ott, hogy nem ezért voltam vele, azon át, hogy rettegtem tőle, bezárólag azzal, hogy, elképzelni sem tudtam.
Haladt a kapcsolatunk, nem toporogtunk egy helyben és egy részen tudta, hogy neki ez mekkora szívás de minden kezdést rám hagyott, vagy burkoltan tett. Igazából mellette kezdtem megtapasztalni milyen is az, ha egy kapcsolatban figyelnek rám. Teljesen már érzés volt vele lenni, mint eddig bárkivel.
- Mi jár a bájos kis kobakodban? - simított végig hátamon, mire felemeltem fejem és mellkasára támasztottam az állam.
- A szexen. Megvan a történet, csak az hiányzik belőle.
- Ó...
- Ó bizony. De még nem tartunk ott és egy ilyen hülye indok miatt nem is szeretnék oda jutni.
- Akkor mi miatt szeretnél? Milyennek képzeled az elsőt? - Elgondolkodtam kérdésére és éreztem, ahogy a forróság elönt, főleg, ahogy keze sunyin simult alsóm alá.
- Mondanám, hogy valami klisés romantikus szarnak, de nem vagyok túl romantikus.
- Hát nem. Egyszer vettem neked virágot, de kinyírtad - sóhajtott, ahogy a kiszáradt cserepes gazra gondolt, amit talán három hete kaptam tőle, de nem elég, hogy nem vett le a lábamról, még el is feledkeztem róla.
- Bocs. Nem direkt volt.
- Persze... Érzéketlen fasz vagy Byun...
- Áu, ez gonosz volt - drámáztam, miközben testemen végigfutott a bizsergés ujjai kalandozása miatt. Imádta ezt csinálni saját bevallása szerint legalábbis. Állítólag dögös voltam, ahogy kalandozása közben próbáltam a témánál maradni, de egy idő után beletört nyelvem a szavakba és a mellkasán kötöttem ki többet akarva.
- Szóval akkor nem vehetek neked ajándékot, mert nem értékeled? - faggatott tovább, miközben már az idegeim a végét járták. Már csak szóban a téma felborzolta az idegeimet, de így, hogy ujjai rajtam játszottak...
- Vehetsz kaját, azt értékelem. Még a csokit is.
- Aztán meg elhízol. Még nem tartunk ott, hogy lemozgassam rólad - harapott fülembe, mire felsóhajtottam.
- Mocsok dög vagy.
- Nem én hoztam szóba a szexet. Ráadásul ennyire nyíltan. Egy pillanatra megleptél - húzta lentebb alsóm, mire megforgattam a szemem.
- Nem én nyúlkálok, ráadásul mit kellett volna tennem? Virágnyelven fogalmazni? Felnőtt pasik vagyunk...
- Akkor mire várunk? - tepert le hirtelen vigyorogva, de már nyoma sem volt bennem a félelemnek. Ismertem őt. Poénkodott, felém kerekedett, de egy pillanatra sem tudott megrémíteni, mert egy ellenemre való érintése sem volt.

Értetlenül pislogtam a hangulatos kis étteremre, Chanyeol az órám vége előtt tíz perccel írt nekem mindössze egy címet és időpontot, meg annyit, hogy legyek ott. Hát itt voltam, ám nem teljesen értettem, miért is. Egész nap órákon ültem, csupa unalmas maszlag, aminek a fele kimaradt, ezek után pedig elrángatott valahova, miközben már kitaláltam, hogy veszek egy kényelmes fürdőt és egy idióta film közben bealszom esetleg mellette. Csakhogy Chanyeol jön, tervez és keresztbe vág mindent.
- Bocs a késésért - támadott be hirtelen hátulról, mire megugrottam, majd felé fordultam.
- Inkább az iderángatást sajnáld, ahelyett, hogy az ágyban zabálnék valami nasit.
- Ezt is élvezni fogod nem kell pufogni. Azt mondtad a kaját értékeled - indult meg, én pedig csak döbbenten meredtem utána.
- Te most randizni akarsz? - vigyorodtam el és gyorsan mellé sétáltam.
- Baj?
- Cuki vagy.
- Te meg érzéketlen.
Lehet volt benne valami, mert nekem eszembe sem jutott, hogy ilyenekre vágyna, elvégre hát talán tényleg érzéketlen voltam. Viszont ha már ő vette a fáradtságot és ilyenekre áldozta a lustálkodós időnket, akkor lelkesedtem érte. Belegondolva a járásunk számomra, annyi volt, hogy vele voltam, nála lógtam és csak élveztem a semmittevést, de ez hosszú távon lehet nem volt kifizetődő. Amúgy is, amikor nem jártunk, vagy még nem komolyan, akkor tök sokat mászkáltunk el mindenfele. Mentünk kajálni, sétálni, bulizni... és élveztem a közös programokat. Azt hiszem a hétvégére kitalálok valamit.

- Chanyeol... - bújtam hozzá szombat reggel, mikor már meguntam, hogy csak nézem alvás közben és óvatosan keltegetni kezdtem. - Na... - csókoltam nyakába, mire átölelt, és közelebb húzva magához próbált elcsitítani. - Menjünk el valahova.
Valamivel éberebben pislogott rám, bár még messze volt az ébrenléttől, de úgy látszik izgatta a fantáziáját a felvetés. Mosolyogva csókoltam meg remélve, hogy ez az ébresztés már hatásosabb lesz, mint a bujkálás, de csak egy negyed órás csókolózára futotta és visszaaludt. Ennyit erről. Hát akkor majd kicsit később.

- Állatkert? - pislogott a hatalmas kiírása, mire vállat vontam és meglobogtattam a jegyeket. - Mire fel ez a nagy lelkesedés?
- Amikor elvittél kajálni eszembe jutott, hogy az elején tök sokat járkáltunk el, aztán meg begyepesedtem hozzád és leesett, hogy hiányzik neked a közös program és igazából nekem is. Szóval gondoltam egy kis kiruccanás nem árthat.
- Mégsem vagy olyan érzéketlen? - tette fel a költői kérdést.
- Próbálkozom. De jobban vonz az állatsimogató.
- Reménytelen vagy.
Órák hosszát bolyongtunk mindenfele, természetesen a kezemben valahogy mindig valami nasi kötött ki, és a végén csak nem úszta meg az állatsimogatót, pedig egész végig lelkesen másik irányba terelgetett.

- Fúj... majd ha megfürödtél szeretgetlek, de addig elég belőled annyi, hogy mellettem vagy.
- Most mire fel vagy ilyen finnyás? - nevettem ki és felé közeledtem kecskenyáltól ragacsos kezekkel, de ellökött.
- Ne fogdoss össze. Büdös vagy - lépett távolabb, mire már végképp nem tudtam befogni a szám és hangosan nevettem rajta. - Mi lett a történettel?
- Leadtam - vettem vissza magamból és zsebre vágtam kezem. - Szerintem szex nélkül is megállja a helyét. Őszinte lett és életszerű.
- Végül is tök életszerű, hogy valakivel elkezdesz járni csak, hogy kipróbáld milyen melegnek lenni - ironizált, én pedig megtorpantam.
- Pontosan ezt tettük. Zavar?
- Őszintén? Egy kicsit. Sosem hittem volna, hogy valakinek, csak egy próba leszek, hogy milyen ez vagy az.
- Sajnálom.
- Most már mindegy, már nem csak emiatt vagy mellettem, nem?
- Szeretlek Chanyeol, ideje hozzászoknod a dologhoz. 

2017. december 21., csütörtök

Az őrület határán

Do Kyungsoo halvány mosollyal az arcán ült a fotelban. Fahéjillat érződött a levegőbe, a szoba sarkában egy karácsonyfa állt. Igen. December huszonnegyedike volt. Az alig tizenhét éves fiú gyengéden pillantott le a kezében lévő csöppségre. Gyönyörű kisfiú volt. Halvány bőrrel, hihetetlen apró kezekkel. Fehér felsőben, fekete ünneplőnadrágban. Imádnivaló volt.
Csend uralkodott a szobában, és Kyungsoo alig várta, hogy vendégei megérkezzenek. Már mindent előkészített, de várva várt látogatói késtek.
A fa alatt ajándékok pihentek, apróbbak és nagyobbak vegyesen, ám még egyik sem volt kibontva. Kyungsoo tudta, hogy már sosem tudja meg a világ mik voltak benne.
A néma csendet csak az óra ütemet kattogása törte meg, ami kezdte idegesíteni. Miért nem jönnek? Már rég itt kellett volna lenniük!
Végre meghallotta a hangokat, ám nem mozdult. Az apró gyermeket ölelte, és várta, hogy az ajtó kinyíljon. Léptek közeledtek. Sok.
Végre ideértek.
A fotel szemben állt a bejárati ajtóval, így még csak a fejét sem kellett elfordítania. Az ajtó hangos reccsenéssel adta meg magát a hang pedig előbb érkezett, minthogy a szem felfoghatott volna bármit.
- Fel a ke... - elhalt minden, döbbent tekintetek járták körbe a helyet. Kyungsoo élvezettel figyelte a sokkot.
- Fel a kezekkel? - szólalt meg halkan mély hangján, mégis keresztülvágta a csendet.
Az elől álló ember rémült tekintete örömmámor volt számára. Gyengéden megsimította a gyermek fejét, ám nem mozdult.
- Fel a kezekkel! Rendőrség! - találta meg valaki a hangját, ám az bizonytalan, remegő megszólalás volt. Kyungsoo csak tovább mosolygott.
- Határozottabbnak kellene lennie parancsnok – adott kedves tanácsot. - Így hogyan ismerjék el magát?
- Azonnal álljon fel, és adja meg magát! - érkezett már a határozottabb utasítás, de a rémület és undor tökéletesen kihallatszott belőle. Zene volt füleinek.
- És dobjam el, őt? - pillantott még mindig kezében levő csöppségre.
- Tegye le a gyereket, és álljon fel!
- Értem én értem, nem kell kiabálni – sóhajtott majd felállt. Óvatosan tette le az apróság lábait a földre. Tartotta még pár pillanatig, majd elengedte. A test élettelenül hullott a szőnyegre, az apró test fehér ruhába burkolva, vörösben tocsogott, Kyungsoo úgyszintén. - Pedig esélyt akartam adni maguknak, hogy legalább valaki élhessen. Milyen kár, hogy elkéstek...
Átlépett a testen és a rendőrtömeg felé indult. Az első alak megrettent, kezében a fegyver megremegett.
- Fe-fel a ke-kezekkel! - kiáltott rémülten.
- Csak határozottan, határozottan – mosolygott a reszkető szemébe. - Mondtam már a parancsnokának, így nem tudja kivívni a tiszteletet. Fel a kezekkel? - kérdezte mikor elé ért. A fegyver a szívét vette célba. Hideg tekintettel nézett szembe a másikkal, majd lassan felemelte kezeit. Őrült mosollyal hagyta, hogy leteperjék, majd kezeit szoros bilincsbe zárják.
Ők nem tudták, hogy ez neki semmilyen akadályt nem jelentett. Még nagyobb mosolyra húzódott a szája, nem ellenkezett. A bilincs kattant, és ez a hang felidézte benne az elmúlt órák eseményeit.
Milyen gyönyörű élmény volt minden egyes pillanata...

*
A kiérkező nyomozó már tudott az esetről. Lélekben felkészítette magát, mégis mikor átlépte az árvaház ajtaját a rosszullét kerülgette. Pedig mondták.
Mégis... ki lett volna képes erre? Kinek ártottak ezek az árva gyerekek? Miért kellett meghalniuk? Szinte rettegve nézett egy irányba, már a belépésnél rájött ez a hely mindennél rosszabb lesz.
A karácsonyfa a sarokban állt, rajta a világítás lassan váltogatta színeit. Alatta dobozok hevertek érintetlenül.
Sóhajtva fordult el, és indult a konyha felé. Bár tiltakozott az egész elméje lépései ellen, tudta, hogy mindent végig kell néznie.
- Mit tudunk? - kérdezte mikor átlépte a küszöböt, és kollégájába futott.
- Tíz harminckor érkezett egy hívás a rendőrségre. Az elkövető telefonált. Boldog Karácsonyt kívánt, majd egy lövés hallatszódott és sikolyok. Közben bemondta a címet és nem szakította meg a hívást. A központban végig hallották a mészárlást.
- Miért nem értek ki korábban?
- Kevés volt az ember, ráadásul valami probléma is történt, ezt még vizsgálják.
- Mit tudunk az elkövetőről.
- A neve Do Kyungsoo. Szöul egyik legjobb magániskolájába tanul, kitűnő, tizenhét éves múlt. A családjához most vonulnak ki a kollégák.
- Egyéb?
- Nem mutatott ellenállást a letartóztatásnál. Végig higgadtan kezelte a helyzetet. Nagyon rémisztő volt az elmondások szerint.
- Az áldozatok?
- Még tart a helyszínelés, de eddig harminc gyermeket, hét gondozót, és tizenegy egyéb munkakörben dolgozót azonosítottak. Még nagyjából húsz áldozatról van tudomásunk.
- Főnök! - lépett be egy másik beosztottja, egy papírt tartva a kezében. - Ez magának szánták.
Kikapta a másik kezéből a levelet és feltépte. Egy maréknyi haj hullott a földre, ám szinte észre sem vette mohón falta a szavakat.
„ Mélyen tisztelt Park Jungsoo. Ön egy igazán kiváló nyomozó, és alig vártam, hogy magával találkozhassak. Erre biztosan sor fog kerülni. Kérem nézze el nekem, hogy nem tudtam személyesen átadni a levelet, de tudnia kell, hogy nagy csodálója vagyok.
Rengeteget olvastam magáról, ön egy igazán kiemelkedő elme. Ha valaha példaképet keresnék magamnak, biztosan önre esne a választásom.
Ám most tudom nem a dicséretemre és elismerésemre vágyik, hanem válaszokra.
Mik lehetnek a kérdései? Sajnos nem tudok az ön fejével gondolkodni, de néhány választ biztosan adhatok.
Miért pont itt? Nem volt oka. Az iskolából, mindig ugyanazon az úton jártam haza, így már régóta tudtam a hely létezéséről. Nem volt oka, hogy ide jöttem.
Miért tette? Sajnos erre sem tudok válaszolni. Egész egyszerűen... csak úgy.
Miért most? Mert karácsony van. A karácsony a szeretet ünnepe. Ha egy gyereknek nincs családja, kitől kaphatná meg ezt? Szeretet nélkül érdemes élni? Valószínűleg nem, így esélyt adtam nekik egy új életre. Talán odaát megtalálják a boldogságukat, maga nem így gondolja?
És talán a kérdés, ami meg sem fordult fejében, pedig kellene.
Miért írtam önnek? Feltűnt az apró meglepetésem a karácsonyfa alatt? Biztosan nem még, hisz ki nézne körbe annyi dobozon. Van ott egy doboz. Magának. Csakis magának. Ez az én karácsonyi ajándékom. Biztos vagyok benne, hogy megoldja az apró kis feladványt, hisz... majd meglátja.
Egy jó tanács. A helyében sietnék. Az életben minden perc ajándék.
Kellemes Ünnepeket, Do Kyungsoo.”

Megremegett a keze, és dühösen indult a nappali felé.
- Keressenek egy dobozt a nevemmel a fa alatt! Most! - ordított, majd megtorpant, mikor végre elméjébe eljutott egy apró információ. A valami, ami kiesett a levésből. Visszafordult és lepillantott a földre. Hajtincsek. Hosszú egyenes fekete tincsek. Talán semmit nem jelent – nyugtatta magát, mégis rögtön a fa felé igyekezett.
- Megvan! - hallotta, és szinte kitépte a csinos kis dobozt a másik kezéből. Nem finomkodott, letépte a papírt, majd feltépte a doboz tetejét.
- NEM!
Gyönyörű fehér selymen egy ujj hevert. A megcsonkított darabon pedig egy egyedi gyűrű.
- Azonnal küldjenek egy egységet a házamba! - Adta a parancsot remegő hangon. A doboz majdnem kiesett kezéből, benne a csonk remegett vele együtt.
Ám ez nem volt elég. Észrevett egy fehér borítékot. Rettegett kinyitni, mégis tudta, hogy mennyire fontos volt lépnie. A doboz a vértől ázott asztalra került, ujjai alig bírták kihajtani a papírt.
„ Gondolom rájött kitől származik az ajándékom. Igazán gyönyörű nő. Ha tudná milyen ajándékkal készült önnek... igazán kedves gesztus volt tőle, hogy karácsonykor akarta elmondani. Egy egészen kicsikét bűntudatom van, de ha megtudja, hogy eggyel többen várnak magára, biztosan beveti magát a keresésbe.
Még él. Ha tényleg annyira okos, mint mondják, meg is menti.
Igazán gyönyörű a házuk, a felesége pedig rettentő kedves teremtés. Kíváncsi vagyok mennyire ismeri őt. Tudta, hogy ahova nászútra mentek, nem álmai netovábbja volt? Vajon ismerte annyira a feleségét, hogy tudja, hol volt Szöulban a kedvenc helye?
Ha igen szerencséje van, ha nem? Akkor maga rossz férj. Nagyon rossz. Találja meg a helyet. Ott lesz a kulcs a címmel, ahol a felesége pihen.
Sok sikert Park Jungsoo. Remélem nem kell magában csalódnom.”

*

„A Szöuli különleges ügyek egyik vezetőjének feleségét holtan találták egy belvárosi szálloda szobájában. A hatóság még nem adott ki nyilatkozatot a halálesettel kapcsolatban. A férfi idegösszeomlást kapott a helyszínen, jelenleg kórházban kezelik. A nyomozást megkezdték az esettel kapcsolatban. A hölgy terhes volt, így a csapás még nagyobbnak mondható. A halál okát nem tudni, de egyes információk szerint, az áldozat egyik kezét megcsonkították.
A haláleset valószínűleg huszonnegyedike éjszaka vagy huszonötödike hajnalban történhetett. A temetés dátumáról még nincs konkrét időpont. Őszinte részvétünk a családnak.”

Kyungsoo elfordította a tekintetét a tévéről.
- Mégsem voltál olyan jó, mint ahogy mondták... - mosolygott a semmibe, és megrázta a bilincseket kezein. - Talán ideje lenne kicsit szórakozni.
Felállt az ülőalkalmatosságról, és az egyik beteg mellé sétált.
- Szia, Do Kyungsoo – mutatkozott be, barátságos mosollyal. A fiatal lány rémülten kapta rá tekintetét, mint egy űzött vad nézett rá. - Nincs semmi baj, én barát vagyok – beszélt halkan nyugtatón.
- Bilincs van rajtad. A bilincs rossz. A bilincses emberek rosszak. Nem szabad velük beszélni. A bilincs rossz.
- Mutassak egy trükköt?
- A bilincs...
- Beszélgetsz velem, ha nincs rajtam bilincs? - kérdezte még mindig nyugtató hangon, mire a lány rákapta tekintetét.
- A bilincs... eltűnik?
- El bizony – bólintott.
- Ha nincs bilincs, az ember nem rossz. Ha nincs... de neked van – pillantott vissza az asztalra a lány.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Kyungsoo, mire a lány kezeire kapta tekintetét.

- A bilincs? - suttogta döbbenten. Óvatosan nyúlt a fiú kezeiért. Lassan megforgatta, minden oldalról megnézte, de a láncos karperecnek nyoma sem volt, csak az érzékeny puha bőrt érintette. . - Do Kyungsoo... jó ember – mosolyodott el a lány.

2017. október 7., szombat

Raboljuk el Kait!


Sziasztok :)
Rég volt már bármi a blogon ez így van, és még csak folytatás sem jött, viszont nem is olyan régen volt egy verseny, ahol Baekyeollal lehetett írni, így megpróbálkoztam vele. A történet itt lenne, remélem párotok tetszését elnyeri ^^
Idézet: " Szeretem, ha valaki fura. Normálisnak lenni olyan unalmas."
Kasie West

2017. június 29., csütörtök

Észveszejtő - 21. fejezet



- Te szent ég...
Amikor fél órával ezelőtt azon gondolkodtam, hogy Chanyeolt fojtsam meg vagy hazajöjjek, egyértelműen a második opció tűnt a legjobb megoldásnak, ám ebben  pillanatban a nappali közepén állva, lefagyva, inkább gyilkoltam volna a pasimat.

2017. június 17., szombat

Live

Chanyeol nevetve figyelte Baekhyun lassan vörösödő fejét, ahogy senki sem akart eleget tenni kérésének. Live-ot akart tartani, jobban mondva tartattak vele, ami kevesebb, mint öt perc múlva kezdődött, ám a tagok nem mutattak hajlandóságot a távozásra. Sehun örült, hogy nem ő van rivaldafénybe és élvezettel hergelte Baekhyunt, Suho utolsó simítások címszóval próbált mindent a nem létező helyére tenni, Yixing meg mintha itt sem lett volna, tátott szájjal nézte a tévét, amiről mindenki tudta, hogy a kínai tag bármelyik másodpercben feladhatja a harcot és édes álmokba merülhet.
Baekhyun ellenben nem volt ilyen nyugodt, nem értette a többiekben miért nincs annyi, hogy legalább egy picit magára hagyják, hogy összeszedhesse gondolatait. Chanyeolnak könnyű volt, ő óra hosszúságú élőket nyomott, ahol csak a zenével foglalkozott, de ő nem ülhetett le csak úgy a zongora elé, hogy na akkor ő most eljátszik pár darabot. Neki el kellett adnia magát, és valamiért egyre többen akarták őt. Márpedig nagyobb érdeklődés, az bizony jobb műsor.
Két perc.
Chanyeol felé pislogott reménykedve, és legjobb barátja úgy tűnik vette az adást, mert mindenkit elkezdett terelgetni. Junmyeont és Minseokot a kijárat felé, Jongin lelkesen rohant utánuk  Kyungsoo már kevésbé de azért egy biztató mosolyt hátrahagyott. Jongdae harsány nevetéssel tűnt el szobájában, Yixing meg félálomban keresett magának ágyat. Már csak Sehun maradt, aki a konyhából még felmarkolt egy zacskó valamit, majd Baekhyun megnyugodva fújta ki a levegőt.
Fél perc és már csak egyetlen személy volt vele, aki a többiekkel ellentétben mindig nyugtatón hatott rá. Hatalmas mosollyal lépett hozzá közelebb, óriás tenyere hajába siklott, benne pedig végigfutott a szikra. Soha ki nem mondott érzések szálltak a levegőben, megállítva egy pillanatra az időt és mire Baekhyun észbe kapott már a forró ajkak hiánya járta át egész lényét. Mindig csak egy kósza pillanat egy véletlen másodperc járt neki.
- Fighting! - mosolygott Chanyeol az idősebbre és halkan hagyta magára.
Apró kis szobájába vonult távol mindenkitől, eldőlt a kényelmesnek azért nem nevezhető kanapén és rajongással a szívében nézte Baekhyun bolondozását, remélve, hogy egyszer nem csak pár lopott másodperc és a kielégíthetetlen vágyakozás lesz az övé. De addig is jó volt ez így, mert Baekhyun tekintete miatta ragyogott, ajkai az ő aprócska csókjától kunkorodtak felfelé és a letagadhatatlan izgalom miatta járta át. A soha ki nem mondott szavak tanúsították, hogy mennyire szeretik egymást