2018. május 5., szombat

Ő engem akar



Baekhyun könnyeit visszanyelve figyelte a képet. Kyungsoo küldte, az a fiú, aki pár hónapja lépett be a mindennapjaikba Jongin oldalán. Az elején szimpatikus volt neki a fiú, Chanyeollal is hamar megtalálta a közös hangot, beleillett a baráti társaságba. Akkor még nem sejtette mekkora rombolást hoz az életébe. Örült neki, örült, hogy Jongint boldognak látja, összeillettek. Ám a pár nem tartott sokáig, és mivel Jongin csak vele ápolt a barátaik közül szoros kapcsolatot neki kellett mennie.
Baekhyunnak itt már voltak ellenvetései.
Míg a többiek, amikor csak lehetett együtt voltak, ő inkább az összetört fiú társaságát választotta, és észrevétlenül gyengültek kapcsolatai. Időszakosnak vélte, nem vette túl komolyan, de lassan már ő is csak egy megtűrt embernek tűnt. És hiába a barátai, egy másik személy elhidegülése sokkal jobban megviselte.

Chanyeollal a kapcsolata elején, még a magas volt, aki inkább ragaszkodott. Ő akarta, hogy, amint lehet költözzenek össze, ő akart minél több időt Baekhyunnal tölteni.
Baekhyunt pedig nem töltötte el félelem, akkor, amikor kicsit lazult ez a kapocs. Tudta, hogy szeretik egymást, nem féltékeny, azt sem rótta fel, hogy a többiekkel együtt Chanyeol is inkább Kyungsoo társaságát kereste. Így volt ez egészen addig, amíg tudta, hogy a magas őt szereti. De már nem volt biztos ebben.
Lassan fedezte fel a jeleket, és amint tudatosult benne, hogy a kapcsolata Chanyeollal rossz irányba tart mindent megtett. Több randi, kimozdulás, romantika, és úgy tűnt minden rendben. Nem esett le neki, hogy ez már csak a magas látszata volt. Chanyeol szíve addigra már nem az övé volt. A szeretleke nem volt őszinte, a csókjait a kényszer szülte, és bár Baekhyun mindenhogy próbálta visszaszerezni csúfos kudarcot vallott.
Elsőnek Chanyeol a szexből hátrált ki, ami a magas számára mindig fontosabb volt, mint neki. A végső felismerés pedig akkor érte Baekhyunt, amikor az évfordulójuk helyett Kyungsooval ment egy koncertre. Egy kibaszott koncertre, amire másnap is elmehettek volna.

Baekhyun akkor már tudta. Felfogta, hogy vesztett, de nem volt még képes feladni. Azt is megbocsátotta, hogy a magas elfelejtette második évfordulójukat. De a kép láttán már nem tehetett mást. Már nem volt hova menekülnie és hamis ábrándjai is szertefoszlottak végleg.
A cuccai egy részét táskába dobálta, és útra készen várt. Ideje elengednie Chanyeolt. Ideje elfogadnia, hogy nekik ennyi jutott.
- Baekhyun? Miért vagy még ébren? - lepődött meg a magas, ahogy hajnali egykor belépett a lakásba.
- Meg akartalak várni.
- Ó... hát hazaértem, aludj nyugodtan, én még lefürdök.
- Zuhanyozhatok veled?
Pár pillanat néma csönd, látta, ahogy Chanyeol magában a kifogást kereste, és, ahogy alaposan végigmérte az alakot, észrevett nyakán egy halvány foltot.
- Szóval ennyi vagyok... - futott végig arcán az első könnycsepp. - Komolyan ennyire tartasz? Ennyit ért neked két kibaszott év? - emelte fel a hangját.
- Miről beszélsz?
- Remélem megbasztad... Úr isten! Tényleg megtetted! - fintorodott el, mert látta Chanyeol szemében a választ. - Tudod ennél azért többre tartottam a kapcsolatunkat. Többre tartottalak téged...
- Sajnálom Baek.
- Dehogy sajnálod - mosolyodott el szánakozón. - Nem is kell sajnálnod, igazából nincs szükségem rá. Te vagy az undorító alak, nem én.
- Én csak nem akartam fájdalmat okozni. Tudtam, hogy, nem fogadnád el.
- Hát persze - hagyta rá. - Add ide a telefonod.
- Mi?
- Add ide azt a szart, ha nem akarod, hogy földhöz vágjam.
Chanyeol pedig eleget tett a kérésnek. Feloldva adta Baekhyun kezébe, aki rögtön a fényképek közé lépett és újra könnyek mardosták a szemeit. Már nem ő volt ölelkezve rajtuk Chanyeollal, bár erre fel volt készülve. Az már inkább sokkolta, hogy milyen régóta is tartott köztük a dolog.
- Képes voltál úgy lefeküdni velem, hogy őt is basztad közbe? - vonta fel a szemöldökét,  hangja gúnytól csöpögött, és bár fájt neki az igazság tudnia kellett.
- Sajnálom.
- Még egy kérdés. Azelőtt legalább szerettél, hogy ez a kurva megjelent?
- Igen...
Tucatjával jelölte ki a képeket, amiken közösen szerepeltek, percek teltek el így, míg Chanyeol megtört tekintettel figyelte minden mozdulatát.
- Nesze - adta vissza a telefont  miután az összes képet kitörölte, amihez neki köze volt  - Nagyra értékelem, hogy legalább az ágyat áthúztad miután megkúrtad. Egy féreg vagy. Jobban is járok nélküled - rázta meg undorodva a fejét. - A kaució felét utald át a számlámra, és mivel hónap eleje van egy wont se fogok fizetni ezekután. Menj csak fürdeni, ígérem mire visszajössz nem leszek itt. A cuccaimat meg a jövőhéten elviszem.
- Baekhyun...
- Ne játszd a megtört alakot. Nem foglak sajnálni. Le tudtad volna ezt zárni, úgy, hogy szépen válunk el, de még ennyire se tartottál. Kyungsooval meg összeillesz. Ugyanolyan férgek vagytok.
- Ne beszélj így róla!
- Ó... már ilyen komoly? - nevetett megvetőn. - Azért gondolkodj el, hogy ki a szemét ebben a történetben.
Rémisztő vigyorral nyomta Chanyeol orra alá a telefonját, ahol a kép és egy rövid üzenet látszott csak.
"Engedd el végre. Ő engem akar."
- Mondd meg neki, hogy boldog lehet, mert ha az életem múlna rajta sem kellenél. Soha többet.

2018. március 14., szerda

Észveszejtő - 25. fejezet (vége)




Hangosan kiabáltam, ahogy a csúszda végénél a vízbe csobbantam, majd fuldokolva szenvedtem magam a felszínre. Hajam kisöpörtem a szememből és Chanyeolt kerestem, aki öregeket megszégyenítő nyugalommal lazult a forró vizes medencében.

2018. március 3., szombat

Soha senki mást

Chanyeol hatalmas mosollyal nézte Baekhyunt, amint a társaságban feloldódva máris megtalálta mindenkivel a közös hangot. Sosem volt vele problémája. Vidám élénk fiú volt, aki hamar ráhangolódott az emberekre, akinek sosem volt gondja a barátkozással. Épp ezét volt hálás a sorsnak, hogy valamiért őt rendelte ki mellé legjobb barát szerepébe.
Mert többet is láthatott a bohókás alakból.
Láthatta Baekhyun aggódó, néha bizonytalan oldalát, tudhatta titkait.
Ő lehetett az, akinek a kisebb, titkait elrebegte, akinek halkan odasúgta másra nem tartozó megjegyzéseit, aki a legélénkebb mosolyát magáénak tudhatta.
Mert a legjobb barátjává válhatott az évek alatt.

És Baekhyun volt az az ember, akinek ő is bármit elmondhatott, aki nem nevette ki ha egy problémájával hozzá fordult, aki tudott róla mindent és aggódva figyelte, ha valami olyasmire készült. Baekhyun volt a fény az életében, a szín a fakó hétköznapokban, az öröm a bánatban.
Szerelmes volt Baekhyunba.

Emlékezett a pillanatra, amikor hosszas vívódás után a másik elé állt és bevallotta, hogy meleg. Félt, egyenesen rettegett, hogy az apró alak, majd undorodni fog tőle, eltaszítja magától és soha többé hallani sem akar róla. De Baekhyun gyengéden magához húzta, fejét nyakába temette és fülébe súgta a legszebb szavakat. "Nem számít Chanyeol. Attól még te vagy a legjobb barátom. Nem érdekelnek ilyen apróságok."

Ő pedig boldog volt, boldog, egészen addig a pillanatig, amíg barátja lassan szívébe nem költözött és olyan érzelmeket nem váltott ki belőle, amelyeket sosem lett volna szabad. Szerelmes lett Baekhyunba. Az ártatlan gondolatok, amik akkor még kezdetleges vonzalmát jelentették, az idő múltával meghódították és elködösítették elméjét.

Emlékezett, amikor Baekhyun az egyik egyetemi bulin túlitta magát és rátámaszkodva botladozott közös albérletükbe. Emlékezett a fiú elfehéredett arcára, könnyes szemeire, törékeny mivoltára, ahogy a fürdőben szenvedett és emlékezett Baekhyun porcelán bőrére, ahogy a zuhany alá segítette és a józanodás reményében saját maga és remegve állt a hideg vízsugár alatt, mert a másik könyörgőn meredt rá. A másnap is élénken élt emlékeiben, ahogy a reggel együtt találta őket a másik ágyában, szorosan összefonódva, és Baekhyun halk, hálás, kissé meggyötört hangja is fülében élt, amikor köszönömöt suttogott neki.

Minden pillanatot kincsként őrzött, minden másodpercet csodának tartott, amit a másikkal élhetett át, egészen eddig. Eddig minden jó volt. Nem bánta, hogy ő csak egy barát, mert mellette lehetett. De most minden kisiklani látszott.

- Chanyeol?
- Sajnálom. Tényleg.
- Miért nem mondtad el?
Baekhyun kissé vádló tekintete szinte lelkéig hatolt és pár másodpercnél tovább nem bírta állni. Tegnap este minden kisiklott. Tönkretett mindent. Nem csak érzelmei kerültek napvilágra, de Baekhyunt is egy olyan választás elé állította, ami a másik számára mindenképp veszteséget jelentett. Választásra kötelezte saját maga és barátnője között. És bár fájt neki a végeredmény, ideje volt elfogadnia, hogy szerelme végleg viszonzatlan maradt.
- Nem lett volna értelme.
- Miért nem?
- Mert...
- Mert?
- Miért csinálod ezt? Szerinted én ezt akartam? Téged szeretni a világ legjobb és legfájdalmasabb érzése. Nem akartalak elveszíteni.
- De Chanyeol... - lépett közelebb, és vékony ujjait a másik arcára vezette. - Nem megmondtam már, hogy számomra te vagy a legfontosabb?
- Mi?
- Ezerszer is választás elé állíthatsz én akkor is téged választanálak. Soha senki mást.
- Engem? - hökkent meg, értetlen szemei pedig lágy mosolyt csaltak a másik ajkaira.
- Ki volt mellettem mindig? Ki ismeri az összes titkom? Ki vigasztal meg ha magam alatt vagyok? Ki szeret önmagamként? Kire számíthatok? Ki másra ha nem rád? Ki a legfontosabb a számomra?
- Én?
- Amióta csak megismertelek. Te vagy a legjobb barátom. A lelki társam, akit mindenkinél jobban szeretek. Senki mást nem akarok magam mellett tudni csak téged. Soha senki mást.

2018. február 20., kedd

Észveszejtő - 24. fejezet


Az elmúlt két hét maga volt a pokol. Egyszerűen semmi nem úgy jött össze, ahogy én azt elterveztem, ami meg épp sikerült az is balul sült el.

2018. február 12., hétfő

Észveszejtő - 23. fejezet



Hiába próbáltam nyugodtan ülni, egyszerűen az egész asztal remegett lábam természetellenes mozgásától. Mindenki hulla fáradt volt, a félév végét jártuk, kezdődtek a vizsgák, ellenben én elevenebb voltam, mint valaha.

2017. december 26., kedd

Észveszejtő - 22. fejezet



Fájt mindenem, ahogy a nap szemembe sütött, és akadályba ütköztem menekülésem közepette. Rémültem ültem fel, kellett pár másodperc, hogy eszembe jussanak a történtek és kitisztuljon a kép. A tegnap este végigpörgött fejemben, mire már nyugodtabban meredtem a mellettem szuszogó alakra.

2017. december 21., csütörtök

Az őrület határán

Do Kyungsoo halvány mosollyal az arcán ült a fotelban. Fahéjillat érződött a levegőbe, a szoba sarkában egy karácsonyfa állt. Igen. December huszonnegyedike volt. Az alig tizenhét éves fiú gyengéden pillantott le a kezében lévő csöppségre. Gyönyörű kisfiú volt. Halvány bőrrel, hihetetlen apró kezekkel. Fehér felsőben, fekete ünneplőnadrágban. Imádnivaló volt.
Csend uralkodott a szobában, és Kyungsoo alig várta, hogy vendégei megérkezzenek. Már mindent előkészített, de várva várt látogatói késtek.
A fa alatt ajándékok pihentek, apróbbak és nagyobbak vegyesen, ám még egyik sem volt kibontva. Kyungsoo tudta, hogy már sosem tudja meg a világ mik voltak benne.
A néma csendet csak az óra ütemet kattogása törte meg, ami kezdte idegesíteni. Miért nem jönnek? Már rég itt kellett volna lenniük!
Végre meghallotta a hangokat, ám nem mozdult. Az apró gyermeket ölelte, és várta, hogy az ajtó kinyíljon. Léptek közeledtek. Sok.
Végre ideértek.
A fotel szemben állt a bejárati ajtóval, így még csak a fejét sem kellett elfordítania. Az ajtó hangos reccsenéssel adta meg magát a hang pedig előbb érkezett, minthogy a szem felfoghatott volna bármit.
- Fel a ke... - elhalt minden, döbbent tekintetek járták körbe a helyet. Kyungsoo élvezettel figyelte a sokkot.
- Fel a kezekkel? - szólalt meg halkan mély hangján, mégis keresztülvágta a csendet.
Az elől álló ember rémült tekintete örömmámor volt számára. Gyengéden megsimította a gyermek fejét, ám nem mozdult.
- Fel a kezekkel! Rendőrség! - találta meg valaki a hangját, ám az bizonytalan, remegő megszólalás volt. Kyungsoo csak tovább mosolygott.
- Határozottabbnak kellene lennie parancsnok – adott kedves tanácsot. - Így hogyan ismerjék el magát?
- Azonnal álljon fel, és adja meg magát! - érkezett már a határozottabb utasítás, de a rémület és undor tökéletesen kihallatszott belőle. Zene volt füleinek.
- És dobjam el, őt? - pillantott még mindig kezében levő csöppségre.
- Tegye le a gyereket, és álljon fel!
- Értem én értem, nem kell kiabálni – sóhajtott majd felállt. Óvatosan tette le az apróság lábait a földre. Tartotta még pár pillanatig, majd elengedte. A test élettelenül hullott a szőnyegre, az apró test fehér ruhába burkolva, vörösben tocsogott, Kyungsoo úgyszintén. - Pedig esélyt akartam adni maguknak, hogy legalább valaki élhessen. Milyen kár, hogy elkéstek...
Átlépett a testen és a rendőrtömeg felé indult. Az első alak megrettent, kezében a fegyver megremegett.
- Fe-fel a ke-kezekkel! - kiáltott rémülten.
- Csak határozottan, határozottan – mosolygott a reszkető szemébe. - Mondtam már a parancsnokának, így nem tudja kivívni a tiszteletet. Fel a kezekkel? - kérdezte mikor elé ért. A fegyver a szívét vette célba. Hideg tekintettel nézett szembe a másikkal, majd lassan felemelte kezeit. Őrült mosollyal hagyta, hogy leteperjék, majd kezeit szoros bilincsbe zárják.
Ők nem tudták, hogy ez neki semmilyen akadályt nem jelentett. Még nagyobb mosolyra húzódott a szája, nem ellenkezett. A bilincs kattant, és ez a hang felidézte benne az elmúlt órák eseményeit.
Milyen gyönyörű élmény volt minden egyes pillanata...

*
A kiérkező nyomozó már tudott az esetről. Lélekben felkészítette magát, mégis mikor átlépte az árvaház ajtaját a rosszullét kerülgette. Pedig mondták.
Mégis... ki lett volna képes erre? Kinek ártottak ezek az árva gyerekek? Miért kellett meghalniuk? Szinte rettegve nézett egy irányba, már a belépésnél rájött ez a hely mindennél rosszabb lesz.
A karácsonyfa a sarokban állt, rajta a világítás lassan váltogatta színeit. Alatta dobozok hevertek érintetlenül.
Sóhajtva fordult el, és indult a konyha felé. Bár tiltakozott az egész elméje lépései ellen, tudta, hogy mindent végig kell néznie.
- Mit tudunk? - kérdezte mikor átlépte a küszöböt, és kollégájába futott.
- Tíz harminckor érkezett egy hívás a rendőrségre. Az elkövető telefonált. Boldog Karácsonyt kívánt, majd egy lövés hallatszódott és sikolyok. Közben bemondta a címet és nem szakította meg a hívást. A központban végig hallották a mészárlást.
- Miért nem értek ki korábban?
- Kevés volt az ember, ráadásul valami probléma is történt, ezt még vizsgálják.
- Mit tudunk az elkövetőről.
- A neve Do Kyungsoo. Szöul egyik legjobb magániskolájába tanul, kitűnő, tizenhét éves múlt. A családjához most vonulnak ki a kollégák.
- Egyéb?
- Nem mutatott ellenállást a letartóztatásnál. Végig higgadtan kezelte a helyzetet. Nagyon rémisztő volt az elmondások szerint.
- Az áldozatok?
- Még tart a helyszínelés, de eddig harminc gyermeket, hét gondozót, és tizenegy egyéb munkakörben dolgozót azonosítottak. Még nagyjából húsz áldozatról van tudomásunk.
- Főnök! - lépett be egy másik beosztottja, egy papírt tartva a kezében. - Ez magának szánták.
Kikapta a másik kezéből a levelet és feltépte. Egy maréknyi haj hullott a földre, ám szinte észre sem vette mohón falta a szavakat.
„ Mélyen tisztelt Park Jungsoo. Ön egy igazán kiváló nyomozó, és alig vártam, hogy magával találkozhassak. Erre biztosan sor fog kerülni. Kérem nézze el nekem, hogy nem tudtam személyesen átadni a levelet, de tudnia kell, hogy nagy csodálója vagyok.
Rengeteget olvastam magáról, ön egy igazán kiemelkedő elme. Ha valaha példaképet keresnék magamnak, biztosan önre esne a választásom.
Ám most tudom nem a dicséretemre és elismerésemre vágyik, hanem válaszokra.
Mik lehetnek a kérdései? Sajnos nem tudok az ön fejével gondolkodni, de néhány választ biztosan adhatok.
Miért pont itt? Nem volt oka. Az iskolából, mindig ugyanazon az úton jártam haza, így már régóta tudtam a hely létezéséről. Nem volt oka, hogy ide jöttem.
Miért tette? Sajnos erre sem tudok válaszolni. Egész egyszerűen... csak úgy.
Miért most? Mert karácsony van. A karácsony a szeretet ünnepe. Ha egy gyereknek nincs családja, kitől kaphatná meg ezt? Szeretet nélkül érdemes élni? Valószínűleg nem, így esélyt adtam nekik egy új életre. Talán odaát megtalálják a boldogságukat, maga nem így gondolja?
És talán a kérdés, ami meg sem fordult fejében, pedig kellene.
Miért írtam önnek? Feltűnt az apró meglepetésem a karácsonyfa alatt? Biztosan nem még, hisz ki nézne körbe annyi dobozon. Van ott egy doboz. Magának. Csakis magának. Ez az én karácsonyi ajándékom. Biztos vagyok benne, hogy megoldja az apró kis feladványt, hisz... majd meglátja.
Egy jó tanács. A helyében sietnék. Az életben minden perc ajándék.
Kellemes Ünnepeket, Do Kyungsoo.”

Megremegett a keze, és dühösen indult a nappali felé.
- Keressenek egy dobozt a nevemmel a fa alatt! Most! - ordított, majd megtorpant, mikor végre elméjébe eljutott egy apró információ. A valami, ami kiesett a levésből. Visszafordult és lepillantott a földre. Hajtincsek. Hosszú egyenes fekete tincsek. Talán semmit nem jelent – nyugtatta magát, mégis rögtön a fa felé igyekezett.
- Megvan! - hallotta, és szinte kitépte a csinos kis dobozt a másik kezéből. Nem finomkodott, letépte a papírt, majd feltépte a doboz tetejét.
- NEM!
Gyönyörű fehér selymen egy ujj hevert. A megcsonkított darabon pedig egy egyedi gyűrű.
- Azonnal küldjenek egy egységet a házamba! - Adta a parancsot remegő hangon. A doboz majdnem kiesett kezéből, benne a csonk remegett vele együtt.
Ám ez nem volt elég. Észrevett egy fehér borítékot. Rettegett kinyitni, mégis tudta, hogy mennyire fontos volt lépnie. A doboz a vértől ázott asztalra került, ujjai alig bírták kihajtani a papírt.
„ Gondolom rájött kitől származik az ajándékom. Igazán gyönyörű nő. Ha tudná milyen ajándékkal készült önnek... igazán kedves gesztus volt tőle, hogy karácsonykor akarta elmondani. Egy egészen kicsikét bűntudatom van, de ha megtudja, hogy eggyel többen várnak magára, biztosan beveti magát a keresésbe.
Még él. Ha tényleg annyira okos, mint mondják, meg is menti.
Igazán gyönyörű a házuk, a felesége pedig rettentő kedves teremtés. Kíváncsi vagyok mennyire ismeri őt. Tudta, hogy ahova nászútra mentek, nem álmai netovábbja volt? Vajon ismerte annyira a feleségét, hogy tudja, hol volt Szöulban a kedvenc helye?
Ha igen szerencséje van, ha nem? Akkor maga rossz férj. Nagyon rossz. Találja meg a helyet. Ott lesz a kulcs a címmel, ahol a felesége pihen.
Sok sikert Park Jungsoo. Remélem nem kell magában csalódnom.”

*

„A Szöuli különleges ügyek egyik vezetőjének feleségét holtan találták egy belvárosi szálloda szobájában. A hatóság még nem adott ki nyilatkozatot a halálesettel kapcsolatban. A férfi idegösszeomlást kapott a helyszínen, jelenleg kórházban kezelik. A nyomozást megkezdték az esettel kapcsolatban. A hölgy terhes volt, így a csapás még nagyobbnak mondható. A halál okát nem tudni, de egyes információk szerint, az áldozat egyik kezét megcsonkították.
A haláleset valószínűleg huszonnegyedike éjszaka vagy huszonötödike hajnalban történhetett. A temetés dátumáról még nincs konkrét időpont. Őszinte részvétünk a családnak.”

Kyungsoo elfordította a tekintetét a tévéről.
- Mégsem voltál olyan jó, mint ahogy mondták... - mosolygott a semmibe, és megrázta a bilincseket kezein. - Talán ideje lenne kicsit szórakozni.
Felállt az ülőalkalmatosságról, és az egyik beteg mellé sétált.
- Szia, Do Kyungsoo – mutatkozott be, barátságos mosollyal. A fiatal lány rémülten kapta rá tekintetét, mint egy űzött vad nézett rá. - Nincs semmi baj, én barát vagyok – beszélt halkan nyugtatón.
- Bilincs van rajtad. A bilincs rossz. A bilincses emberek rosszak. Nem szabad velük beszélni. A bilincs rossz.
- Mutassak egy trükköt?
- A bilincs...
- Beszélgetsz velem, ha nincs rajtam bilincs? - kérdezte még mindig nyugtató hangon, mire a lány rákapta tekintetét.
- A bilincs... eltűnik?
- El bizony – bólintott.
- Ha nincs bilincs, az ember nem rossz. Ha nincs... de neked van – pillantott vissza az asztalra a lány.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Kyungsoo, mire a lány kezeire kapta tekintetét.

- A bilincs? - suttogta döbbenten. Óvatosan nyúlt a fiú kezeiért. Lassan megforgatta, minden oldalról megnézte, de a láncos karperecnek nyoma sem volt, csak az érzékeny puha bőrt érintette. . - Do Kyungsoo... jó ember – mosolyodott el a lány.