Óvatos motozásra
ébredtem, és mikor kinyitottam szemem, egyedül találtam magam az
ágyban. Chanyeol épp akkor csukta be maga után az ajtót, nem
vette észre ébredésemet. Hálás voltam érte. Ki kellett találnom
valamit. Meg kellett magyaráznom azt, ami történt.
Lustán felültem
mire kellemetlen fájdalom hasított végig rajtam, mégis valahogy
jól éreztem magam. Hiába várt rám egy bizonyosan nehéz
beszélgetés, olyan nyugodt voltam és kipihent, mint már régen.
Hajamba túrtam, és
felmértem a szobát. A ruháim még mindig szerteszét hevertek
Chanyeol cuccaival egyetemben, a telefonom a földön feküdt és
világított szaggatottan jelezve, hogy történt valami. Nem
érdekelt. A csörgésre felkeltem volna, Jongin pedig utált sms-t
írni – igazából mit nem utált az a gyerek? - így vele se
lehetett gond.
Fel kellett volna
kelnem, de én még lustálkodtam majd negyed órát. Aztán csak
győzött az ébredezés, és magamra kapdostam tegnapi gönceimet.
Amik nem is az enyémek voltak. Semmi sem volt a sajátom a rajtam
lévő ruhák közül, minden elállt testemen de nem zavart
különösebben a dolog. Pedig máskor nagyon figyeltem
öltözködésemre. Szerettem ha megbámultak az utcán, és
összesúgtam miattam.
Szememet
dörzsölgetve léptem ki a szobából, hogy aztán meg is dermedjek.
Chanyeol a konyhapultnál ült, és nekem teljesen kiment a fejemből,
pedig basszus nála voltam!
- Szia – nézett
fel és mosoly nélkül üdvözölt.
- Szia –
motyogtam, majd lassan felé vettem az irányt.
Letelepedtem a vele
szembe levő székre, és bizonytalanul gondolkodtam. Mit kellene
mondanom? Egyszeri alkalom volt? Azzal tönkretennék mindent amit
idáig sikerült visszaépítenünk. Igaz kis barátságvárunk nem
volt sok, de több volt mint az elmúlt években bármikor. Ellenben
azt se mondhattam neki, hogy akkor vágjunk bele, elégre mibe? Nem
voltam szerelmes belé, nem tudtam ő miért engedte át magát
nekem, vagy hogy mit gondolt. Teljes sötétség jellemezte
kapcsolatunkat. Meg kellett volna találnom a villanykapcsolót, mert
úgy éreztem egy egészen kis segítséggel minden tök világos és
egyértelmű lenne. Okosnak gondoltam magam, de ebben az ügyben
reménytelen voltam.
- Gondolom... -
szólalt meg pár perc csend után, mire rákaptam a tekintetem. -
Most jön az a rész, hogy te közlöd ez semmi volt és elmész.
- Annak kell jönnie?
- Meredtem magam elé, és észre se vettem, hangosan is kicsúszott
a kérdés.
- Mi más jöhetne?
- Ne...nem tudom –
hajtottam le a fejem.
- Én egyszer
felajánlottam a segítségem, amit te elfogadtál. Ennyi.
Nem értettem őt.
Nem ilyennek ismertem. Mintha csak túl akart volna lenni rajta, és
szándékosan lökdöste volna a szavakat a számba. Neki ennyi volt?
Szabadulni akart tőlem? Lehetséges lenne, hogy nekem többet
jelentett ez az egész, mint neki?
- Akkor ennyi –
bólintottam rá ajánlatára. - Akkor én... - lecsúsztam a
székről. - jobb ha megyek. Viszlát Chanyeol.
Minden további
nélkül indultam az ajtóhoz, magamban rágódva a dolgokon. Annyira
lehetetlennek tűnt a helyzet, annyira...furának. Bár nem akartam
bonyodalmakat és magyarázatot ez így nem volt rendben. Már a
kilincsen volt a kezem, mikor mehallottam lépteit. Hátrakaptam
fejem, de már csakannyit fogtam fel, hogy erős kezeivel maga felé
fordít, és a következő pillanatban az oldalamba nyilal a
fájdalom, ahogy a hátam az ajtónak, említett testrészem pedig a
kilincsnek lökődik.
Karjaiba kellett
kapaszkodnom, hogy a hév ne vegyen le lábaimról. Hevesen tapadt
ajkaimra, én pedig alig pár másodperc hezitálás után megadtam
magam. Csimpaszkodtam alkarjába, kizártam a kilincs kellemetlen
érzését, és csak a csókra koncentráltam.
Ködös tekintettel
meredt rám, mikor elvált tőlem, én pedig próbáltam nem úgy
lihegni, mint aki most futott le egy maratont. Pár másodpercig
bámult még rám, majd eltávolodott.
- Az ajánlat maradt
– jegyezte meg érzéketlenül, és visszasétált a konyhába.
Fogalmam sincs
hogyan sikerült elhagynom a lakást.
Otthon Jongin
rángatott ki elmélyült filozofikus gondolataimból, amik csak
Chanyeol körül forogtak. Hiába próbáltam letisztázni a dolgokat
semmi értelmesre nem jutottam. Mi volt ez? Hogyan jött ez össze?
Mi a fenére gondolt az a nagyfülű barom, hogy csak úgy lekapott
és otthagyott? Semmi de semmi nem volt világos... sőt egyre
sötétebbnek tűnt minden. Tényleg ilyen ostoba lettem volna, hogy
nem esett le semmi vagy, valami furcsa volt a helyzetbe?
Persze, hogy furcsa
volt! Lefeküdtem azzal az emberrel, aki kiskoromba a legjobb barátom
volt, és akit utána több mint tíz évig utáltam. Mi ez ha nem
furcsa!?
Belső elcseszett
monológom nem hatott ki külvilágomra, és hamarosan Jongin
elcsalta gondolataimat, aminek kifejezettem örültem. Szerettem vele
még ha csak nagy vonalakban is de átbeszélni a történteket, így
bár nem fejtettem ki mélyen egy gondolatom se, de mindent elmondtam
neki. Apámat, Chanyeolt, ő pedig Kyungsoot.
Csodáltam, hogy így
a talpára állt és végre tudott lépni valamit, bár kételkedtem
abban, hogy az ultimátuma jót tett neki. Magasról szartam a
Mókusképű érzéseire, szenvedjen csak, Jongin is szenvedett, de
legjobb barátomnak ennél többet már nem akartam hagyni.
Kész kínszenvedés
volt este munkába indulni, komolyan kezdtem elgondolkodni, hogy mi a
fene történt velem. Alig pár hónapja minden gond nélkül adtam
el magam, még egy nap alatt többször is, ám most... most
elhúzódtam a csók elől. Fintor szökött számra, mikor hozzám
értek. Nem akartam, hogy bárki megérintsem... ez így nem volt
igaz, ami még jobban dühített és megrémített.
Chanyeol járt a
fejemben. Hiába nem akartam rá gondolni, mindenről eszembe jutott.
Egy harmincas pasi
kaparintott meg magának, és mikor nyakamra hajolt Chanyeol csókja
jutott eszembe. Teljesen más volt, az ő érintése jól esett
testemnek, nem úgy a mostani, amitől legszívesebben elhúzódtam
volna.
Szombatig bírtam
ebben az állapotban, aztán úgy éreztem, hogy ha nem teszem meg
azt, amiért már az első pillanattól kezdve könyörgött testem
lelkem, akkor bizony isten meghülyülök.
Borzalmas volt a
munka, rendesen fájt, hogy ott kellett lennem. Jonginnal se volt más
a helyzet így döntésre jutottam. Fel akartam mondani még aznap
este, de meg kellett ezt beszélnem legjobb barátommal, ám nem
tudtam kivárni, hogy hazaérjünk és átvitassuk a témát, arra
jutottam majd holnap... nekem most máshova kellett eljutnom.
Jongin látta, hogy
be vagyok sózva, és tuti leszűrte magában mi bajom, mert csak
vigyorgott mellettem mindentudón. Bárcsak tudtam volna ő mitől
volt ilyen megvilágosult velem kapcsolatban, míg nekem fogalmam sem
volt saját magamról.
Lefürödtem,
lemostam magamról a hülye munkahelyi kölnimet. Világos farmert,
kényelmes pólót kerestem, és befújtam magam azzal az illattal,
amiért Jongin odavolt, és amiből végre sikerült utánrendelést
szereznem. Hajamat igazgattam, mikor belépett a fürdőbe és
vigyorogva meredt továbbra is rám. Nem tudta letörölni magáról.
- Mi van? -
szemeztem vele a tükörből.
- Semmi Hyung –
persze, hogy nem tudta eltüntetni undok fogait.
- Jongin...
- Csak boldog
vagyok. Tényleg!
- Én... - elakadtam
mert nem bírtam kinyögni végcélom. - szóv...
- Megyek aludni
Hyung – vágott szavamba, amiért piszok hálás voltam.
- Jó éjt.
- Inkább nappalt
nem? - vigyorgott tovább aztán összeborzolta profin belőtt hajam,
amivel perceket szenvedtem.
- Borzalmas vagy...
- nyavalyogtam, majd újra nekiálltam igazgatni tincseimet.
Idegesen meredtem a
nemrég megismert ajtóra. Emeltem a kezem, de csak nem sikerült
odáig juttatnom, hogy kopogjon párat, és még csak a csengőig se
jutottam. Harapdáltam a számat és méregettem azt a kibaszott
gombot. Ez annyira... szívás és nyugtalanító...
Jongin
Baekhyun végül
visszajött velem dolgozni, de rajta is érződött a nem akarás, és
még csak nyögés se lett a vége. Bár ezt szerencsésnek mondható.
Nem akartam, hogy megint úgy vezessen le akármit, hogy összefekszik
valami részeges alakkal. Most már volt neki Chanyeol! Annyira más
volt utána...
Szombat délelőtt
hiába is próbáltam aludni nem ment. Dög meleg volt, aminek nem
kellett volna meglepőnek lennie, hiszen nyár volt. Hiába kerestem
a légkondi távirányítóját sehogy se találtam rá. Hát fogtam
magam és elmentem zuhanyozni.
Kínait akartam
enni, de nem tudtam hogyan kell csinálni, ráadásul biztos voltam
benne, hogy nem volt itthon semmi hozzávaló. A telefonos rendelés
gondolatától kirázott a hideg. Nem. Semmiképpen sem...
Felöltöztem, végre
kedvem szerint belőhettem a hajam – amíg Baek a családjával
foglalkozott unalmamban elpakoltam az összes cuccunkat – és végül
megkerestem pénztárcámat. Persze, hogy egy won se volt benne...
Nagyot sóhajtva
léptem ki az ajtón és lépkedtem a lift felé. Lefelé megállt
rögtön alattunk, és beszállt két ismerős.
- Sziasztok –
mosolyogtam rájuk, de csak fintorokat kaptam. Bizonytalanul
pillantottam Sehunra.
- Szia – köszönt
végül Luhan, a másik pedig csak intett lomhán egyet.
- Merre? -
kezdeményezett beszélgetést végül Sehun.
- Valahova kajálni.
Kínait akarok enni... - erre csak megint elfintorodott és egy
pillanatra Luhanra kapta tekintetét. - vagy valami mást... -
jegyeztem meg akaratomon kívül. - És ti? Mentek valahova?
- Haza – vágták
rá egyszerre, de ezzel csak tovább romlott a hangulat. Egyáltalán
nem értettem mi folyik itt.
- Szakítottunk –
vágta félbe értetlenkedésem Sehun gúnytól csöpögő hangja.
- Oh... - akadtam
el, és döbbenten meredtem rájuk. - Sa...sajnálom.
- Nincs mit –
vagdalkozott tovább Sehun, és amint kinyílt a lift ajtaja kilépett
rajta. - Elmegyek veled valahova kajálni – vette vállára
táskáját és várakozón nézett rám.
- Sehunie... -
szólalt mg végül Luhan.
- Gyerünk!
- Sehunie! - lépett
ki ő is, és megragadta a fiatalabb kezét.
- Hagyj már békén
– rántotta ki a kezét. - majd találkozunk ha kezdődik az
egyetem, nem Luhan? - gúnyolódott. - Addig gondold végig édes kis
életed.
- Sehunie!
- Hagyj engem békén
Luhan. Vagy csak addig volt nagy a szád, amíg azt hitted nincs
tétje?
Kapkodtam a fejem
mindenfele. Sehun nem volt ilyen. Amikor beszélt velem elkeseredett
volt, és azt hittem bármit megtett volna a békülésért.
Luhan nem tudott
reagálni csak fájdalmasan nézett a másikra, aki viszont nem
foglalkozott vele.
- Ha bármim itt
maradt volna, nyugodtan dobd ki, biztos nem lesz már rá szükségem.
Megyünk Jongin? A közelben van egy jó Thai kajás.
- Öhm... -
pislogtam Luhanra, aki lefagyva bámult a másik felé. - Szia –
intettem és Sehun után rohantam.
Két háztömböt
sétáltunk szó nélkül, mikor belépett egy apró étterembe.
Kérdés nélkül huppant le az egyik szabad helyre, majd azzal a
mozdulattal lefejelte az asztalt.
- Olyan hülye
vagyok – ütögette kobakját a fához.
- Mi történt? -
hajoltam hozzá közelebb és óvatosan megsimogattam fejét.
Felnézett és könnyek csillogtak a szemében.
- Egy ostoba indok
miatt fogott és kidobott. Olyan hülyeségeket hordott össze, hogy
még most sem értem. De a faszom kivan vele, hogy folyton hülye
gyereknek tart. Már az elején se vett komolyan. Mindig én voltam a
rossz meg a kioktatható meg a minden. Pokolian szerelmes vagyok
belé, de ha nem kellek neki akkor így járt – morogta a végét
dühösen. - Felőlem mehet Kínába vagy Amerikába én nem fogok
utána nyöszörögni. Azt mondtam nem kell találkoznia a
szüleimmel, mondtam, hogy hagyok neki időt arra, hogy elfogadja a
dolgokat, vagy dűlőre jusson, de nem! Ő végig csak azt
hajtogatta, hogy milyen felelőtlen vagyok, hogy elmondtam anyáéknak,
hogy meleg vagyok! Miért baj az ha tudják? Én legalább nem
hazudok a világnak, mint ő.
Sehun nagyon mérges
volt, de láttam a fájdalmat a szemébe. Talán dacból dobta végül
ki ő Luhant, hogy igaza lehessen, de kételkedtem abban, hogy a srác
ilyen egyszerű lett volna. Sokkal inkább a megbántottság és
megalázottság uralkodott rajta. Úgy tűnt fájt neki a másik
minden szava és megmozdulása, én pedig igazán sajnáltam szegény
srácot.
Annyira cukik voltak
együtt, és olyan vidámak és különlegesek, hogy sose hittem
volna, hogy ilyen hamar szakítanak ráadásul ilyen viharosan.
Azt mondta nem akar
kibékülni Luhannal, mert az alapvető gondolkodáson és
megítélésen nem lehet változtatni. Márpedig ő nem akarta
letagadni a párját, legyen az akár fiú, akár lány. Szerintem
csak dühös volt és bizonytalan ezért ragaszkodott annyira
elhatározásához. Bár nem voltam biztos benne. Olyan jeges
viszontlátást még valamikori pártól nem láttam, mint amit ők
lerendeztek, hála neki.
- És most mi lesz
veled?
- Hazaköltözök –
vont vállat. - gondolkodtam albérleten, de ahhoz dolgoznom kellene,
iskola mellett pedig ez nem olyan könnyen kivitelezhető. Amúgy is
szeretek otthon lenni, és anya is örül, hogy hazamegyek. Bár
sajnálja, hogy szakítottunk.
Csak bólogattam és
dolgoztam fel az információkat.
- Tudod amekkora
gyökérnek tűntél az elején most annyira vagy szimpatikus.
- Ez kedves –
gúnyolódtam, de nem bírtam megállni a nevetést.
- Komolyan –
vigyorodott el ő is. - A társaságban mindenki Luhannal van jóban
inkább, így kerültem be én is. Megismerte Minseok hyungot, aztán
rajta keresztül a többieket. Én pedig valami sokadik keréknek
számítottam.
- Nekem nem úgy
tűnt. Ha egy olyan társaság valakit nem akar befogadni, akkor azt
elüldözi, de téged nem hagytak ki semmiből.
- Talán igazad van.
De mégsem olyan jó velük a kapcsolatom. Nehezen barátkozom össze
másokkal.
- Nem meglepő.
Alapjáraton bunkó vagy!
- Csak nem töröm
magam a szeretetért – vágott vissza mire megint nevettem.
Csevegésünket a
pincér szakította félbe, mire gyorsan átfutottam az étlapot és
rendeltem valamit. Alig tíz perc múlva már ott hevert előttünk a
gőzölgő ételcsoda. Nyami.
- Tudod... -
szürcsöltem a levest. - nekem nincs sok barátom. Jobban mondva
csak Baek van – javítottam ki magam, mire meglepetten nézett rám.
- úgy hozta az élet, hogy így alakult – vontam vállat kérdő
tekintetére. Azért mindent nem fogok neki benyögni. - de szívesen
lógok veled ha van kedved hozzá.
- Szánalom
barátkozás? - vonta fel szemöldökét kissé sértetten.
- Nem – ráztam a
fejem. - Miért szánnálak?
- Mert most
szakítottam...?
- És? Komolyan
mondom, Sehun! Nem fogok veled rögtön mindent mélyrehatón
átbeszélni, de bírlak, és szerintem jól kijönnénk.
- Remélem tudod,
hogy ez egyre szánalom szagúbb...
- Akkor szánj meg
engem.
- Micsoda?
- Legyél te
szánalomból az én barátom. Gondolj bele mekkora nyomi vagyok.
Nincs velem egykorú haverom, nincsenek ismerőseim, kitagadott a
családom – soroltam az érveket.
- Oké – vágott
közbe. - Nem kell már most eldarálnod az élettörténeted. Kedd
délután van kedved kosarazni egyet?
- Naná! -
vigyorogtam rá elégedetten.
Úgy éreztem ez
mind a kettőnknek jót tett most.
Nekem ebben a részben Chanyeol annyira nem volt Chanyeol x.x Igazából nem is tudom megmagyarázni, rideg volt, és a tettei ellenére úgy éreztem, hogy ezt még ő sem gondolja komolyan. Persze, biztos tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb Baekhyun meg fogja őt keresni, de miért kellett ilyen ellenségesnek lennie? Szerintem ha mást mondott volna, még az is lehet, hogy Baek nem megy el. Ezek után remélem, valami romantikus jön, mert hétvége után halálhetem lesz, úgyhogy kell a plusz energia, meg az a bónusz, amit ez a történet nyújt. És akkor talán menni fog a vizsga, meg a tömény számvitel.
VálaszTörlésTe is tudod hol kell abbahagyni, ami Baekhyun szemszögét illeti. Egyébként ezt régen úgy irigyeltem az írókban, mindig annál a résznél hagyták abba, ami után a legizgalmasabb következett volna. Szóval gyorsan tedd fel az új részt, most nagy szükségem van rá;; Baek hezitálása annyira emberi volt. Annyira jó, hogy ez a történet olyan igazi. Hatalmas pacsi érte. Ilyenkor mindenki elgondolkozik rajta, hogy vajon az-e számára a megfelelő "ajtó". Ha belép rajta, vajon az élete fenekestül felfordul-e, hogy boldogabb lesz-e. TEGYE MEG:D Azt hiszem Chanyeol reakcióját tudom, viszont Baekhyunban bizonytalan vagyok. Van egy konkrét elképzelésem, kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni a küszöb átlépése után. Félreértés ne essék, egyszerűen imádom Chanyeolt! Habár talán ő a leg... nem is tudom mi a megfelelő szó rá. Esetlen, bénácska, bizonytalan karakter, de annyira szerethető - bár én elfogult vagyok vele, de akkor is, na. És örülök, hogy mostanában összeszedte magát, de én a bizonytalan Chanyeolt is nagyon szerettem.
Jongin és Sehun kapcsolatát szerintem sokan félreértették, szerintem még én is félreértettem volna, ha nem mondod el nekem, hogy köztük semmi nem lesz barátságon kívül. Egyébként valamiért úgy vagyok velük... hogy sehogy. Olyan semlegesek. Nem szeretem őket, de nem is vetem meg a párosukat, ez a furcsa érzés kavarog bennem mindig, miközben velük olvasok. Persze vannak igazán jó alkotások velük - ilyen a te Sekaid is-, mégsem érzem azt, amit Baekyeolnál, vagy Kaibaeknél, vagy Sesoonál. De örülök neki, hogy barátok lettek, most igazán ez kell nekik, hogy mellettük legyen valaki, akinek elpanaszolhatnak mindent, és kibeszélhetik a szerelmi életüket. Szóval az utolsó mondattal is egyetértek, jó, hogy most ott vannak egymásnak.
Na, várom a folytatást;; ♥
Chanyeol, nem véletlen volt olyan amilyen, így próbálta megvédeni magát, mert attól félt - jogosan -, hogy Baek csak kihasználja. Így elé ment a dolgoknak, hogy se sérüljön, de mégsem bírta ki ^^ Ezért mondta, hogy áll még az ajánlat. Egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Baek lelépett volna, talán még jobban megrémült volna, ha Chanyeol másképp reagál.
TörlésÓ sok-sok sikert a jövőhétre menni fog minden ;) :D
Szerintem egyenesen borzalmas volt ez a befejezés Baek szemszögéből. Szeretem, amikor az írok megtalálják azt a pontot, ami hú, de másrészről meg utálom is, mert olyan kis hatásvadász. Itt is teljesen annak éreztem, de egyszer ki akartam próbálni. Nem az én stílusom ><
Próbálok emberi maradni és reális, örülök, hogy átjönnek ezek a dolgok, meglepő, hogy más is kiérti ezeket belőle.
Szegény Chanyeol... pedig nem akartam ennyire kis szerencsétlen karaktert formálni belőle. Azt elismerem, hogy ő a gyengédebb, de nem gondoltam volna, hogy ennyire bénácskának tűnne. Legyél is elfogult! Chanyeol rém édes <3 de Baek verhetetlen >< Később próbálom alakítgatni kicsit, bár aztán, hogy milyen lesz, majd kiderül.
Sekai nem lesz xD nem, nem, nem xD nem akarok olyan történetet, ahol mindenki mindenkivel, mindent csinál.
Amúgy nekem sem a szívem csücskei, a Sekai történetem sem tudom, hogyan született, de hát lett és ennyi xD
Nekem ők annyira barátok, hogy jajj, és Sehunt annyira szeretem, hogy muszáj volt maradnia valamilyen szinten, ha már Luhant kilőttem ><
Köszönöm, hogy írtál, és bocsánat, hogy csak most válaszoltam ;; <3