- Felvétel! Jongin,
felvétel! - ripakodtam rá még mindig döbbenten. Megráztam fejem,
hogy a múlni nem akaró kis fájdalom eltűnjön.
- De ez...hogy? -
pislogott zavarodottan. Próbáltam valami magyarázatot találni de
semmi nem jutott eszembe.
- Chanyeol! -
pattantam fel hirtelen. Tuti az ő keze volt a dologban! A lakást is
ő intézte, ezt is neki kellett összehoznia! De hogy? Honnan volt
ekkora hatalma, és mégis mikor csinálta?
- Micsoda?
- Tuti ő volt.
Beszélnem kell vele!
Magyarázat nélkül
robbantam ki a szobából és lakásból. A liftet sem volt türelmem
megvárni, pedig biztos voltam benne, hogy hamarabb lejutottam volna
vele.
Idegbeteg módjára
dörömböltem ajtaján, ami alig pár másodperc múlva már kis is
nyílt. Chanyeol kómásan és morcosan pislogott rám.
- Meg kéne
lepődnöm? - vonta fel a szemöldökét, ahogy végigmért.
- Inkább
magyarázkodnod kellene... - vágtam hozzá a borítékot. - Szóval
Chanyeol ki vele... hogy csináltad?
Meglepetten nézett
le a levélre, majd fel rám. Értetlenül pislogott, majd előhúzta
a paksamétát.
- Egyetem?
- Ne legyél
meglepett! - akadtam ki rá. - Te csináltad! Hogyan? Mikor?
- De én... -
próbált magyarázkodni de esélyt sem adtam neki. Ontottam magamból
az értelmetlen szavakat. - Állj már le! - orrolt rám, mire
meglepetten hallgattam el. - Nem én voltam. Szerinted, hogyan tudtam
volna elintézni? - kíváncsiskodott.
- Hát ez az! Hogy
csináltad?
- Nem. Én. Voltam –
tagolta lassan, mire a kimondott szavai lassan értelmet nyertek és
eljutottak sokkolt tudatomhoz.
- De ha nem te...
akkor ki? - pislogtam megzavarodva.
Ketten tudták, hogy
tovább akartunk tanulni. Soo nem intézhette el, mivel tanácstalan
volt a dologban, hiába is próbált segíteni. Az istenre már!
Előttünk intézte a telefont, amikor érdeklődött, és nem jutott
semmire! Csak Chanyeol lehetett, más nem maradt! De ő, olyan jól
adta a döbbentett, és minek hazudott volna? Elvégre semmi haszna
nem volt belőle...
- A lakás... azt te
intézted, nem? - kérdeztem végül lefáradva, hiába volt még
csak kora délelőtt.
- A lakást? Mit?
- A megvételt! -
pattogtam türelmetlenül, de ő csak bizonytalanul rázta a fejét.
- A szüleimé az
egész ház, minden az ő nevükön van, én csak itt lakom.
- De ha nem te,
akkor ki? - kérdeztem ismét.
Neki kellett volna
elintéznie. Én szentül meg voltam győződve róla, hogy ez az
egész az ő műve volt.
Délután még
mindig tanácstalanul nézegettem az asztalon heverő papírokat.
Rengeteg információ szerepelt a levélben. Milyen szakra kaptam
felvételt, miket kell elintéznem, mikor kell beiratkoznom, rengeteg
adat, amikkel nem tudtam hirtelenjében mit kezdeni. Jongin a kanapén
hevert hasonló állapotban.
Mikor Chanyeoltól
visszajöttem, Kyungsoo már nem volt itt, azóta pedig a néma csend
és a néha feltörekvő sóhajaink voltak csak jelen. Ő sem értette
a dolgokat, amit nem csodáltam, elvégre ez így nem volt rendjén.
Mi nem jelentkeztünk sehova, nem írtuk meg a felvételit, nem
csináltunk semmit és mégis az egyik legjobb egyetem hallgatói
közé kerültünk egyik pillanatról a másikra.
- Mi lenne ha csak
elfogadnánk? - kérdezte halkan Jongin mikor ráunt a némaságra.
- Ezt nem lehet csak
úgy elfogadni... ez túl furcsa.
- Nem tűnt fel,
hogy amióta megjelentek furcsábbnál furcsább dolgok történnek
velünk? Az egész életünk 180 fokos fordulatot vett és valld be
Baek, egy cseppet sem bánod. Végre vannak emberek, akik szeretnek
minket, akik foglalkoznak velünk. Végre van egy normális életünk.
Miért ne próbálnánk meg belőle a legjobbat kihozni?
- Mert te tudod a
legjobban, hogy az ilyen esélyek nem hullanak csak úgy az ölünkbe.
- Tudom –
sóhajtott. - De jó elhinni.
- Túl gyanús... -
morogtam magamban, de nem akartam tovább ezzel a témával
foglalkozni, amíg nem tudok semmit.
Fejem belefájdult
lassan a megoldatlan problémákba így inkább hagytam a fenébe.
Nem akartam ezzel foglalkozni.
Augusztus közepén
hajnalban Sehun a semmiből berobbant a lakásunkba félrészeg
állapotba bevert képpel és krokodil könnyekkel. Nehéz volt vele
az élet, de ha bármi baja volt hozzánk fordult. Akkor is ha az
csak egy semmiség volt.
- Mi történt? -
pislogott Jongin fáradtan, miközben én egy nemrég beszerzett
műanyag pohárral egyensúlyoztam. Sehun imádott törni zúzni ha
részeg volt, és már egy egész pohárkészletünk jutott törött
sorsra hála neki.
- Hiányzik Luhan...
olyan kurvára hiányzik az az ostoba elfuserált feje!
Leültem mellé, a
poharat a kezébe nyomtam és hátát kezdtem vigasztalásképp
simogatni. A részeg félnótás a vizet kezdte szuggerálni, majd
mély, kissé mélabús baritonjával felkuncogott.
- Műanyag... -
jelentette ki, mintha valami világmegváltó dologra jött volna rá.
- Azért mert a másik eltört?
- Mi történt? -
kérdeztem végül én is, mire oda lett minden jó kedve.
- Csak hiányzik...
Még az se bánnám, ha megint egy ostoba gyerekként kezelne, ha itt
lenne. De nincs itt. Mert gyáva. Egy gyáva majom, aki nem tudott
mit kezdeni velem.
Tanácstalanul
simogattam Sehun fejét, elvégre Luhant nem láttuk már egy csomó
ideje. Állítólag hazament a nyárra, szünetet kérve Sehuntól,
aki ezek után szakított vele. Legalábbis Jongin ezt mondta. Nekem
fogalmam sem volt a dolgok alakulásáról. Valahogy ez az aprócska
kis részlet kimaradt az életemből.
Sehun hamarosan –
mint mindig – kiütötte magát és vállamra dőlve álmodta az
igazak álmát. Jongin fáradtan kuporgott az egyik fotelban, feje
néha-néha lebicsaklott, ahogy már félálomba várta, hogy
aludhasson.
Halkan ciccegtem
neki, mire laposakat pislogott felém és szobájába küldtem,
tudatva, hogy ezzel a félnótás gyerekkel boldogulok.
Kis szenvedés árán
sikerült a hatalmas testét a kanapéra helyezni, úgy, hogy másnap
ne fájjon mindene és még egy pokróccal is megajándékoztam a
szerencsétlen egyedet. Aztán szobámba cammogtam, hogy végre én
is aludhassak. Ebben csak a vadul villogó telefonom akadályozott
meg, ami nem fogadott hívást jelzett.
Reményvesztetten és
értetlenül oldottam fel a kütyümet, hogy még jobban
megdöbbenhessek. Chanyeol. Mi a fenét akart hajnali négykor?
- Szia – szóltam
bele halkan mikor pár csörgés után felvette.
- Felkeltettelek?
- Ne aggódj ezt már
megtette más – sóhajtottam. - Történt valami?
- Öltözz és gyere
le!
- Mi? Minek? -
hangja izgatottan csengett, amivel nem tudtam mit kezdeni. - Chanyeol
hajnali négy múlt és...
- Csak gyere!
Kitaláltam valami izgalmasat!
- Mics... - rám
csapta a telefont, én pedig döbbenten álltam még mindig fülemhez
tartva a telefonom.
Mi a fene ütött
ebbe az idiótába?
Bár a jó kérdés,
hogy mi a fene ütött belém?
Szinte kapkodva
kerestem néhány ruhát, amit másodpercek alatt magamra
varázsoltam. Eszembe se jutott az a lehetőség, hogy visszaaludjak.
Mire felfogtam a dolgot, már a cipőmet próbáltam lábamra
imádkozni, hogy minél hamarabb és halkabban elhagyhassam a lakást.
Már nem lepődtem
meg értelmetlen viselkedésemen, sem az ostoba mosolyomon, ami
ajkaimra szökött mikor megláttam a kinyíló lift ajtajában
Chanyeolt. Akkor sem lepődtem meg, mikor belépett mellém és egy
gyors gombbenyomás után hozzám fordult, hogy megcsókolhasson.
Miért is lepődtem
volna meg? Szinte hozzá tartozott a mindennapjaimhoz, hogy perceket
töltsünk el így egymáshoz simulva. Őszintén? Annyira
hozzászoktam csókjaihoz, hogy már a hiánya tűnt fel semmint a
jelenléte.
- Hova megyünk? -
kérdeztem, mikor sikerült elszakadnom tőle. Ő csak rám
mosolygott majd vállat vont.
- Nem tudom. Csak
nem tudtam aludni.
- Micsoda?
- Unatkoztam.
- Jézusom Füles! -
csaptam a vállára. - Hajnali négykor felhívsz emiatt?
- Jól fogod érezni
magad, ne hisztizz.
- Az agyam eldobom
tőled – löktem el magamtól és a lift falához simultam. - Miért
nem értünk még le? - pislogtam megzavarodva.
- Mert ki akartam
élvezni a pillanatot, amíg csókollak – vigyorgott majd a panelen
benyomott egy gombot mi pedig kis döccenéssel elindultunk.
Meg kéne lepődnöm?
A válaszom nem, ugyanúgy élveztem azt a pillanatot, mint ő. Talán
ezért is mosolyogtam rá pár másodperccel később.
Jongin
Sehun reggel a
kanapén feküdt a plédet ölelgetve így félkómásan nem is
foglalkoztam vele többet. Ellenben Baeknek hűlt helye volt.
Végigjártam a lakást érte – jobban mondva osontam – de
tényleg sehol nem volt. Szobájában néhány ruha szerteszét
hevert, az ágya kusza volt, de a pénztárcája nem volt az
asztalán, ahogy telefonja se az éjjeliszekrényen, ami annyit
jelentett, hogy elment.
Furcsa volt
belegondolni, hogy hónapokkal ezelőtt ez mennyire természetellenes
volt, most viszont nem éreztem aggodalmat. Szinte természetes volt.
Mármint azért annyira nem... legalább írhatott volna, hogy
eltűnik de úgy tűnt elfelejtett.
Unottan pislogtam
körbe a kihalt lakáson, majd egy hosszú fürdő mellett döntöttem.
Sehun még mindig a kanapén horkolt.
Végül dél körül
tért magához, és természetesen másnaposan könyörgött egy
kávéért. Vigyorogva nyomtam a kezébe, és az asztalra tettem két
szem fájdalomcsillapítót meg egy pohár vizet is.
- Mi újság? -
telepedtem le a fotelba, mire rá, pislogott.
Megdörzsölte
szemeit, próbálta elaludt haját lelapítani de nem járt sok
sikerrel, így hagyta a fenébe.
- Hogy keveredtem én
már megint ide? Úgy rémlett, hogy Hyerivel voltam.
- Hát egyszer csak
megjelentél, kiakadtál és elaludtál.
- Kiakadtam? Min?
- Inkább kin.
Luhanon.
- Ó... ez ciki... -
meredt maga elé elmerengve.
- Miért?
- Mert barátnőm
van.
Sehun ledöbbent
arcom láttán körberöhögött, majd nyavalygott egy sort, hogy fáj
a feje. Miután vegetált majd fél órát, végre hajlandóságot
mutatott a beszéd irányába, így beavatott a dolgokba. Azt tudtam,
hogy valami fura diákszövetkezetbe belépett a nyáron, de
kimaradt az életemből, hogy pontosan ez mit is jelentett. Hát
most sem tudtam meg. A srácokról beszélt, akikkel összehaverkodott
és egy lányról, akivel egész jól kijöttek már az elejétől
kezdve. Hyerinek hívták, rövid hajú volt, és gyönyörű. Ebből
állt Sehun jellemzése. És Hyerivel a nyár során közelebb
kerültek egymáshoz. Elsőnek csak beszélgettek, majd még többet
beszélgettek leginkább már kettesben, aztán véletlen csókolóztak
– nem, nem tudom, hogy ez, hogyan kivitelezhető – ami Sehunnak
jól esett. Valami rég kihalt érzésről magyarázott, és arról,
hogy arra jutott pár nappal ezelőtt, hogy ez talán segít neki
túllépi Luhanon. És ezt beszélte meg tegnap vele.
- Akkor most jársz
vele?
- Igen – dőlt
hátra a kanapén, mikor megitta az összes kávét.
- És szereted?
- Még nem. De azt
hiszem bele tudnék szeretni. Idővel biztosan. Ő nagyon kedves és
aranyos, rengeteg mindenről tudunk beszélni, sok közös dolog van
bennünk.
- És Luhan?
- Én nem akarok
kibékülni vele, Hyeri pedig egy új kezdetet jelent, amit nem
hagyok veszni. Fiatal vagyok, nem fogom hagyni, hogy az életem egy
elcseszett kapcsolat romjain siránkozzon.
- Másnaposan mindig
cseszettül költői vagy... - ámultam el fogalmazásán, amiben
csak pár logikai buktató volt, de hát oda se neki.
- Te meg hülye
vagy.
Sehun nem sokkal egy
után lelépett valami találkára, így egyedül maradtam, de nem
sok időre. Valamivel fél három előtt hangosan jelzett az a
nyomorult csengő, ami a frászt hozta rám. Halkan osontam az
ajtóhoz, remélve, hogy kintről nem hallatszik semmi, még a
papucsomat is ledobtam fél úton, majd kikukucskáltam a résen. Soo
állt az ajtóban és két idegen.
Mi van ha
elrabolták? Úr isten! Biztosan váltságdíjat akarnak érte! De
nálam nincs pénz!
Már indultam volna
a konyhába egy kellően nagy és biztos késért, mikor a
farzsebemben megszólalt a hülye telefonom.
Rémültem kapkodtam
érte, és halál biztos voltam benne, hogy kint hallották. Ennyit a
meglepetés szerű támadásról. Így, hogy mentsem meg Soot?
- Kinyitnád az
ajtót? - szólt bele kellemes hangján, amiben egy csepp félelmet
sem fedeztem fel.
- Jól vagy? Nem
raboltak el? - kérdeztem suttogva, miközben még mindig egy
ijesztően nagy késsel fantáziáltam.
- Jongin? -
hallottam hitetlen hangját. - Csak nyisd ki az ajtót jó? Nincs
semmi gond.
- Tényleg?
- Jongin... -
sziszegett rám.
Összeszorított
ajkakkal vettem el fülemtől a telefont, és pár másodpercig még
szemeztem a zárt és biztonságos ajtóval, majd megadtam magam a
sorsnak és kitártam.
Soo biztatón
mosolygott rám, majd a mögötte levő emberekre mutatott.
- Ők Chanyeol
szülei!
Na ne! Mit keresnek
ők itt?
Chanyeol anyukája
hatalmas mosollyal az arcán lépett közelebb és mire feleszméltem
már az ölelésében találtam magam. Teljesen más volt, mint a
megszokott koreai emberek. El sem tudtam volna képzelni, hogy
valaha, valaki teljesen ismeretlenül az első találkozásnál
magához ölel és pille könnyű puszit, hint a homlokomra. Pár
másodpercig csak zavartan pislogtam, ami rémesen ciki volt, de
senki nem vette magára.
Chanyeol apukája
szerencsére, nem volt ennyire barátságos. Bár az ő megmozdulása
is furcsa volt, hisz kezét felém nyújtotta, amit kicsit megkésve
megszorítottam. Soo sokkal jobban kezelte a helyzetet, beinvitálta
őket és igazi házigazdaként viselkedett míg én szinte
holdkórosként követtem a családot.
A kérdés még
mindig ugyanaz; mit keresnek ők itt?!
Mit keresnek itt? Gondolom, Chanyeolt,aki csak úgy eltűnik az éjszaka közepén.De engem is kiváncsivá tettél.Folytasd.Jelölést kérek.
VálaszTörlésIgen Chanyeolt :) Illetve hát Baekhyunt, de ez ki fog derülni hamarosan :)
Törlés