Ha nem látta volna
a fél órával ezelőtti alakot, csak hall róla, nem hitt volna
senkinek. A színpadon állt, szemében könnyek csillogtak, most
talán nem a megjátszásé, hanem az igazak, de nem mert volna
megesküdni rá.
~
- Eszednél vagy? –
Még számára is idegenül csengett felháborodott, lenéző hangja,
ahogy eltolta magától a fiút. Az csak értetlenül, még mindig
sírós fintorral az arcán nézett rá, majd hirtelen elkomorult.
- Te... ki a... –
elakadt, ahogy meghallotta reszelős, idegen hangját. Gyorsan
krákogott párat. – Ki vagy?
- Oh Sehun.
A rövid
bemutatkozást néma másodpercek követték, ahogy a fiatal
igyekezett úrrá lenni magán, ám még mindig kiszökött szeméből
pár könnycsepp.
- Sehun... –
ízlelgette halkan a nevet, mély töprengéséből a felismerés
becsapása ragadta ki. – Sehun – ismételte meg megint, majd
hirtelen nyúlt arcához, hogy eltüntesse gyengesége nyomait.
- Mit képzeltél,
ha? Tudod, hányan keresnek? – Nem is értette magát. Nem értette,
miért volt támadó, miközben a másik egyértelműen labilis
állapotban volt. Legalábbis azt hitte addig, amíg hirtelen el nem
húzódott és fel nem állt. Leporolta poros nadrágját,
megigazgatta ruháját, szeme alól pár mozdulattal törölte ki
elkenődött sminkjét, mintha ez természetes lenne.
Nem válaszolt.
- Válaszolnál?
- Hidd, aminek
akarod – vont vállat. – Ha megbocsátasz, fellépésem lesz, ami
előtt még rendbe kell hoznom magam.
~
Akkor úgy tűnt el,
mint a kámfor, ő pedig nem tudott hirtelen mit reagálni.
Túlságosan megdöbbentő volt az az alig tíz perc, amit a másik
közelében töltött. Most pedig ott állt a színpadon, mintha mi
sem történt volna és bánatos szemekkel nézett a kamerába. Semmi
nem látszott abból, amit átéltek.
A felvételek gond
nélkül lefolytak, Baekhyun meghajolt, hálás szavakat rebegett a
közönségnek, majd eltűnt és mire Sehun hátra jutott, hűlt
helye volt.
*
Oh Sehun...
Csak a név járt a
fejében, ahogy énekelt, na meg az elmúlt pár perc amikor az
idegen ki tudja miért, de megmentette. Egy pillanatra elhitte, hogy
ott és akkor a tetőn vége lesz mindennek, de be kellett látnia,
pillanatnyi elmezavara hatalmas károkat okozott volna neki, szóval
hálásnak kellene lennie Oh Sehunnak, amiért megmentette.
De nem tudott az
lenni.
Ismerős volt neki a
név, valahol már biztosan hallotta, de az elmúlt időben az
emlékeit már szelektíven őrizte. Java részét direkt meg sem
jegyezte az információknak, gyakran volt, hogy amit hallott, a
következő pillanatban már ki is röppent fejéből. Célzatosan
jegyzett meg dolgokat.
A feladatait, a
dalszövegeket, a begyakorolt elemeket, néha pár rajongó arcát,
hangját, hozzászólásait, de azt is csak azért, hogy a munkáját
jobban végezhesse. Igazából neki a világ információi
feleslegesek voltak, hisz olyan elzártam élt, hogy sosem jutott el
hozzá semmi.
De emlékezett
valahonnan erre a névre. Csak nem tudta, honnan és miért.
Abban a pillanatban,
amikor meglátta ott és zokogni kezdett, Angyalnak hitte. Addig a
pillanatig nem látott senkit olyannak, mint őt, ez pedig
megrémítette. Tudni akarta, ki ő, ám rettegett.
Hiába tagadta
volna, sokszor csalódott, ezerszer átverték, nem véletlen volt
olyan távolságtartó legbelül, bármennyire is tűnt a
nyilvánosság számára nyitott kedves fiúnak.
Nem tudta, mit
csináljon. Biztos volt benne, hogy ha megtudná, ki Oh Sehun,
csalódna. Valahol belül érezte, és tudta, a megérzései sosem
csalnak. Mégsem bírta ki. Este kissé remegő kezekkel írta be a
nevet, és meglepetésére rengeteg oldal jött ki.
És persze, hogy
igaza volt.
Oh Sehun számára
egy vadász volt, az, aki a hozzá hasonló szerencsétlen,
elismerésre vágyókat felkutatta és összeszedte. Olyan volt, mint
egy házaló ügynök. Addig beszélt, amíg akaratlanul is bedőlt
neki az ember. Baekhyun annak idején egy ilyen miatt került az
akkor még feltörekvő kis céghez, amit ő maga húzott fel
egymagában a nagyok közé. Az ő neve vitte a céget, amit ki is
használtak. Előtte egy banda és pár színész dolgozott náluk,
ám a debütálása utáni időszakban már négy csapat is megindult
a cég alatt.
Telefonjába merülve
ült a kocsiban, néha felpillantott, de mindig befogta a száját,
mielőtt kicsúszott volna egy hang rajta. Éjszaka egy pillanatot
sem aludt, a cikkeket böngészte és megdöbbenve tapasztalta, hogy
ugyanott dolgoztak. Nem hitt ekkora véletlenben, hisz ilyenek nem
lehettek. Csak emiatt nem gyűlölte meg rögtön, ahogy kiderült a
foglalkozása.
- Te ismered Oh
Sehunt? – szakadt fel végül belőle a kérdés az egyik piros
lámpánál. Menedzsere rápillantott a tükörből.
- Igen, már évek
óta hozza hozzánk is a tehetségeket.
- Is?
- Csak két éve
dolgozik kizárólagosan az ügynökségnél. Előtte nem volt neki
elég ez a hely, meg aztán ő tudja, hogy melyik gyereknek hol a
helye. A cégnek megfelelő gyerekeket hozza csak be, másokkal nem
is foglalkozik.
- És... tényleg
harminchat éves?
- Igen. Hihetetlen
nem? Olyan kis suhancnak tűnik, pedig...
- Zöld a lámpa –
vágott a másik szavába, ahogy váltott a jelzőberendezés, ő
pedig többet nem igazán akart hallani.
*
- Mostanában
gyakran bejársz! Nem az utcákat kellene rónod tehetségeket
keresve?
- Csak ellenőrizni
jöttem, a legújabb kis madárkám az – bökött az énekes
gyakorlószobák felé, ahol tizenéves lányok képezték hangjukat,
próbálva a legjobbat kihozni magukból.
- Eunha igazi
tehetség, a főnök kedvence lett, ráadásul teljes vezéregyéniség,
őt fogja leadernek megtenni, ha debütál a csapat.
Sehun csak fél
füllel figyelt, elvégre tökéletesen ismerte a lányt. Hetekig
figyelte, információkat gyűjtött róla, elemezte, jobban ismerte
azt a gyereket, mint bárki más. Látta a fejlődését, a
lehetőségeket benne, az elszántságot és a tenni akarást. Látta
benne azt a valamit, ami a tehetségnél is fontosabb volt. Ha valaki
idol lesz, annak onnantól kezdve, ha nem is végleg, de hosszú
időre megszűnik a világ. A szerződés satuba fogja, szemére
szemfedő kerül, semmit nem lát a világból. Mindenki azt hiszi,
hogy szabadok a néhai feltöltésekből és internetes
megjelenésekből, de a fiókok nagy részét nem is ők kezelték.
Legalábbis az elején biztosan nem.
- Képzeld,
Baekhyunt teljes kivizsgálásra küldik, le is mondtak miatta
pénteken minden programot.
- Miért? –
lepődött meg, és leplezetlen kíváncsisággal fordult a másik
felé.
- A múltkori
fellépésnél eltűnt, és tüsszögve jött vissza, azt mondta,
hátul volt, picit be akart énekelni, de valami teljesen
kikészítette a hangszálait meg a szemeit. Elég ramaty állapotban
volt, alig tudták rendbe hozni a felvételig.
- Szegény... –
sóhajtott, miközben magában egy újabb információt raktározott
el a fiúról. Profin hazudott.
Péntek délután
tőle nem megszokott módon az iroda közelében sündörgött.
Beszélgetett felfedezettjeivel, de fél szemmel végig azt figyelte,
megjelenik-e Baekhyun. Nem értette ezt a fene nagy figyelmet
irányába, igazából észre sem vette, mikor került ennyire a
hatása alá, hogy látni akarta.
Már-már kínos
alapossággal faggatott ki mindenkit mindenről, de az idő alig
haladt, a fiúnak pedig nyoma sem volt. Este hétig... Ha tudta
volna, nem töltötte volna itt napja nagy részét felesleges
érdeklődéssel vegyített kérdéshalmazokkal. De nem tudta, és
amikor megpillantotta az alakot – egyszerű pulcsiban és
farmerban, ahogy az arcából szinte semmi nem látszott –,
elszállt minden olyan érzése, hogy nem érte meg az a sok idő.
Megérte neki. Rohadtul megérte.
Szíve kihagyott egy
ütemet, mikor a fiú felnézett és körbepásztázta a helyet.
Tekintete egy pillanat alatt átsiklott rajta, ami elkeserítette, ám
pár másodperc döbbenet után a másik részéről, mélyen nézett
csillogó íriszeibe.
- Baekhyun, bemegyek
beszélni a főnökkel, te addig itt maradsz?
- Persze – vetette
oda el sem pillantva, majd ahogy becsukódott az ajtó ajkai mosolyra
húzódtak. – Oh Sehun – lépett közelebb a magashoz. Neve
hallatán akaratlanul húzta ki magát, valahogy feszélyezve érezte
magát. Zavart okozott benne egy tizenhat évvel fiatalabb fiú. Egy
kölyök! – Mi járatban erre? – kérdezte ál-érdeklődést
tettetve.
- Minden rendben van
az allergiáddal? – kérdezett inkább vissza. A kicsi egy
pillanatra meghökkent, kiesett tökéletes szerepéből, majd nem is
szenvedett az álarc visszahelyezésével. Hangosan felnevetett.
- Sose volt még
jobban, köszöni szépen.
- Nem hittem volna,
hogy ekkora hazug vagy.
- Nem hittem volna,
hogy egy hamis vadász vagy – vágott vissza, őszinte mosolya fakó
félhomályba veszett, csak a lenéző gúny festett felfelé ívelő
ajkakat neki.
- Vadász?
- Az bizony! Álszent
némber, aki nem mutatja meg az igazi világot az olyan
szerencsétleneknek, mint én!
- Szerencsétlen? –
kacagott fel Sehun. – A fél világ ismeri a neved, Korea egyik, ha
nem legismertebb személye vagy! Mi szerencsétlenség van ebben?
- Ugye ezt te sem
kérdezted komolyan? – vett vissza hangjából, és szinte suttogva
fejezte be a mondatot.
- Nem. Tudom, miről
beszélsz.
- Hát akkor?
- Nagyon jól tudod,
miért nincs igazad – vágta a képébe az igazságot. – Ha nem
zárnak kalitkába, ha nem rendezgetik a tollaid, nem tanítanak meg
minderre. Tudnál szállni?
Baekhyun némán
hallgatott. Hosszú ideig meredt maga elé, ajkai vékony, sérülékeny
bőrét harapdálva. Sehun legszívesebben magához ölelte volna, a bocsánatért esdekelve akár a földön térdepelve, de csak kemény
tekintettel meredt rá.
Ez a fiú minden
pillanattal közelebb került hozzá akaratlanul, de
megállíthatatlanul. Vajon ő is érezte?
- Baekhyun! –
észre sem vették, mikor nyílt ki az iroda ajtaja, őszintén el is
felejtették, hol voltak eddig, hisz szinte egy külön világ jött
létre számukra arra a pár percre. – Mehetünk? Holnap reggel
hétre meghívásod van egy műsorba.
Egy pillanatig még
Sehun szemébe nézett lusta, gúnyos mosollyal.
- Talán igazad
van... de attól még undorító vagy – sziszegte halkan.
Hátrakapta a fejét, a fordulat pillanata alatt pedig kedves kis
kunkort varázsolt szája szélére. – Mehetünk is, elnézést a
várakozásért.
- Várj! – kapta
el Sehun a kezét, majd felé nyújtott egy névjegykártyát. – Mi
lenne, ha...
A fiú nem várta
meg a végét, csak kikapta a kártyát, egy pillantást vetett a
hátuljára, ahol tollal hozzáírva szerepelt a másik telefonszáma,
majd meghajolt és szó nélkül indult a távolodó menedzser után.
Kettőt pittyeget a
telefonja farzsebében.
„BBhyunie felvett
az ismerősei közé.
OhSehun becenév
megváltoztatva: Vadász”
*
„Vadász elfogadta
a jelölésed.
BBhyunie becenév
megváltoztatva: Énekesmadár”
- Gyorsan
reagáltál.
- Érdekes vagy.
Ritkák az érdekes emberek.
- Azt hittem,
utálsz.
- Attól, hogy
undorodom tőled, még érdekes vagy.
- Ez elég
gyerekes gondolkodás...
- Talán
Ahjussinak kellene szólítanom, és feljelenteni
gyerekmolesztálásért?
- Talán kellene,
de nem szeretném, hogy ezt tedd.
- Talán kellene,
de nem szeretném ezt tenni...:)
- Nahát, az első
virtuális mosolyod :D
- Te meg rögtön
nyitogatod rá a szád...
- Flörtölést
érzek a hálózatban? :D
- Ennyire te sem
lehetsz beteg...
Aludnom kell.
Holnap műsorom
van.
- Álmodj
szépeket.
- Kösz. Te is...
vagy mi.
- Egy mosolygós
fej?
- Azért ne
legyél telheteten...
*telhetetlen.
Szia.
…
…
Jó éjt :)
- Neked is,
Baekhyun.
Baekhyun maga sem
értette, mire fel írt rá, és mire fel tette azt, amit. Csak
hagynia kellett volna a fenébe, esetleg elmenteni a számát, de
felvenni ismerősnek? Ráírni? CSEVEGNI VELE?! Legszívesebben fejbe
verte volna magát, de épp elegek voltak a karján az allergiateszt
nyomai. A rajongók így is szívrohamot fognak kapni, ha nem rejti
el ügyesen őket, egy-két pukli a homlokára már igazán nem
hiányzott.
Mégis valamiért
melengette a szívét, hogy az a nyomi alak válaszolt neki. Igaz,
amikor ott állt vele szemben, majdnem lendült a keze, hogy bemosson
egyet neki, csak azt nem tudta, miért. Ha régen elmondják neki,
hogy ez az élet vár rá, lemondott volna róla?
Biztos volt benne,
hogy nem. Már az akkori énje is makacs volt, és végigküzdötte
szüntelenül az összes percet, képtelen volt a feladásra. Egészen
a tetős pillanatig. Csak ott épp átlendült a túloldalra. Az már
túlzás volt. Nagyjából megjött az esze, bele sem gondolt ott
abban a percben tetteibe, Sehunnak köszönhette az életét és a
józan eszét. A férfi fogta és kirángatta a nyomorából,
elterelte a figyelmét, ellopta az összes gondolatát. Mindenről ő
jutott eszébe, pedig aztán nem is ismerte, nem tudott róla semmit.
Vajon ha gyerekként
Sehun találta volna meg, akkor mi lett volna? Ide hozta volna vagy
más helyre, esetleg észre sem veszi? Mit láthat ő tehetségnek és
mit láthat benne?
Ezer éve nem
érdekelte, ki mit gondol róla vagy milyenek látja. Most mégis
falta belülről a csillapíthatatlan étvágyú kíváncsiság.
Percenként
pillantott telefonjára, a reggeli műsor forgatási szüneteiben is
végig kezében volt a készülék. Nem tudta, mit várt... Hogy
írjon neki a másik? Vagy neki kellett volna, de ő már alaposan
megtette a kezdő lépést. Igazából csak ki akarta dobni a cetlit,
de az utolsó pillanat megváltoztatta terveit. Azt hitte, a sunyi
alak mindenkinek olyan névjegykártyát osztogat, amin a magánszáma
szerepel, de ott volt rajta a neve. Neki szánta, csak neki, ez pedig
egy másodperc alatt rombolt le minden falat benne. Nem szerette
Sehun munkáját, úgy gondolta, csak kihasználja a szerencsétlen
feltörekvő gyerekeket, de ha azok a szerencsétlen kölykök
olyanok voltak, mint ő, akkor valamilyen módon úgyis eljutottak
volna odáig, amit Sehun is nyújtani tudott nekik.
- A találkozás
mennyire áll messze tőled?
- Veled?
- Nem... valami
idegennel.
- De hát te is
az vagy!
- Baekhyun...
Attól, hogy madárnak neveztelek, még reménykedtem, hogy több
eszed van.
- Miért akarsz
találkozni?
- Mert érdekelsz.
- És ha nem
vagyok érdekes?
- Tipikus
szöveg... Most mit vársz? Ódákat magadról?
- Kezdetnek
megtenné...
…
- Bocs. Tőlem
ilyenekre nem futja.
- Látom,
elfoglalt vagy, ne vesztegesd rám az időd.
- Kettőnk közül
te vagy a nehezebben megszerezhető ;)
- Tízkor végzek.
Utálom, ha megvárakoztatnak.
- Hol szeretne
találkozni, uram?
- Próbám lesz.
Az ügynökség parkolójában?
- Rendben. A
legalsó szinten leszek leghátul. Ne késs.
- Sztár vagyok.
Jogom... sőt kiváltságom a késés :D
Bye-bye Sehun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése