Észveszejtő - 1. fejezet

Junmyeon ébresztője harmadszor szólalt meg, mire ágyából lusta morgás tört elő majd hallottam, ahogy ficeregni kezd, én pedig felpattantam.
Másodpercek alatt vágtam ki a szobánk ajtaját, surrantam át a nappalin be egyenesen a fürdőbe és csaptam magamra direkt hangosan az ajtót, hogy a hatás még elviselhetetlenebb legyen. Tudtam, hogyha végzek és kijövök egy „baszódj meg Baekhyun” fog várni gyilkos tekintettel megspékelve, hát nem siettem el a dolgokat. Másodpercre pontosan fél órával később léptem ki, amikor már nem csak egy hanem kapásból három gyilkos szempár méregetett. Sehun kapcsolt elsőnek, így egy tockos keretében elfoglalta a hőn áhított fürdőszobát nem foglalkozva a másik kettő mérgével.

- Azt hiszem én jobb ha indulok – vigyorogtam, és elsprinteltem szobámba, hogy felkapjam a táskám. Muszáj volt menekülnöm mert a reggeli kibaszásom sokkal jobban sült el mint sejtettem.

- Menekülj csak! - kiabált Junmyeon a konyhából egy kávéscsésze mögül. - Ezért még számolunk!

- De hát ez a te hibád Hyung – vágtam magam alatt azt a bizonyos fát feleselésemmel. - Nem raktad ki a...

- Húzzál inkább a francba Baekhyun – vörösödött. Én pedig vigyorogva sétáltam ki a koliból.

Reggeli jókedvem egy pillanatra sem halványult, ahogy újra és újra felidéződött a többiek tekintete. Ezt az egész veszekedést Sehun és Kyungsoo szívta meg, akiknek amúgy semmi közül nem volt a dologhoz, de fél év alatt már hozzászoktak a mindennapos kis vitákhoz. Amúgy is Junmyeon meg a kanossága volt az oka mindennek. Egy szabályunk volt, amit ő valahogy mindig elfelejtett betartani, mint ahogy azt szerdán is tette. Ha valakivel vagy, tedd ki az ajtón lévő kis szögre a megbeszélt képet. Ennyi. Ha az kint van akkor a másiknak tabu a szoba. Csakhogy ő sosem rakja ki, én pedig olyan gyakorisággal voltam szemtanúja az édes kis légyottjainak barátnőjével, hogy már tökéletesen fel tudtam idézni a lány minden egyes kis vonását. A hátán hét anyajegy volt, a bal karján a csukójánál egy égési seb, ami már majdnem teljesen begyógyult, a jobb combján egy apró pillangó tetoválás és a nyakán... Na hát azt hagyjuk is inkább.

Szóval ezért volt a folyamatos nézeteltérés. Idegesített, hogy ennyire nem volt képes, én pedig idegesítettem mert idegesített. Ördögi kör volt ez, néha már eszembe jutott, hogy direkt szart a képre és csak azért nem rakta ki az ajtóra, hogy velem kibasszon. Vagy pedig egy idióta, hogy mindig elfelejti, bár ebben kételkedtem. Ösztöndíjas volt, évfolyam első nem illett volna hozzá. Ráadásul orvosnak tanult. Egy orvos nem felejthet el dolgokat, és ő nem is szokott semmit. Mindig wonra pontosan kiszámolja a vásárlásainknál, hogy ki mennyit fizet ám sosem kéri el, ahogy én sem, csak fejben vezeti a kis listáját, hogy mindig nagyjából egálba legyünk.

Igazán jó szobatárs volt azon kívül, hogy rengetegszer nézhettem ingyen pornót miatta, még ha nem is vágyta rá. De hát mindenkiben van valami furcsa. Lehet ez valami perverzitása volt.

Kyungsoo és Sehun a másik szobában laktak, így jutottunk mi négyen egy lakókörletre, ami nem volt rossz, Sehunt pedig már a középiskolában is ismertem, jóban voltunk annak ellenére, hogy fiatalabb volt nálam. Ő is imádta a teniszt, így ismerkedtünk össze a délutáni edzések valamelyikén. Aztán hamar kiderült, hogy egymás közelében lakunk, szóval együtt indultunk haza és lassan összehaverkodtunk. A középsuli végére Sehun az egyik legjobb barátom lett. Ő is a között a pár ember között volt, akire mindig számíthattam még akkor is ha sok dologban különböztünk vagy másképp gondolkodtunk. Ezért örültem, hogy utánam jött az egyetemre, annak meg pláne, hogy sikerült neki is bekerülnie a kollégiumba.

Nem voltam antiszociális, sőt kifejezetten könnyen ismerkedtem, beszélgettem bárkivel, de mégiscsak jó volt, hogy egy barátom a közelben volt. Mindenki más visszamaradt, a kapcsolataim nagy része szépen megfakult ahogy az élet más vizekre sodort minket. Meg aztán az emberek változnak. Az általános iskolás legjobb barátom ma egy csődtömeg volt, rá sem ismertem mikor egyszer rám írt még hónapokkal azelőtt. Pedig akkor régen nagyon egy hullámhosszon voltunk. Együtt terveztük a jövőt meg minden, ám ma olyan volt, mintha sosem ismertem volna. Pár hetente váltottunk üzeneteket de ennél többre már nem futotta tőlünk. A régen egyetemre vágyó énje eltűnt, alkalmi munkákból élt, és már volt gyereke! Elképzelhetetlennek tartottam azt az életet, szinte rémisztőnek hatott minden üzenete. Én képtelen lettem volna arra, ami az ő élete volt.

Ezért is váltam még bizonytalanabbá az emberekkel kapcsolatban. Én céltudatos voltam, kiskorom óta volt egy célom, amiért azóta szüntelenül küzdöttem, míg körülöttem az emberek, ezernyi úttal próbálkoztak és nem rettentek meg az ezeregyediktől sem. Nem értettem, hogyan képesek erre. Ott volt az a lány a középiskolából, aki a három év alatt egyszer sem volt hajlandó húst enni, ma pedig egy olyan étteremben dolgozott, ahol helyben ölték meg az állatokat a vacsorához. És nyomta magáról a képeket a halálra ítélt ínyencségekkel, mindenféle cuki szöveggel. Ekkora váltással, hogyan ismerhetne meg bárki bárkit? Hogyan lehetne teljesen megbízni a másikban?

Ezzel szemben én unalmasan egyszínű voltam. Japán és angol nyelvet tanultam a későbbi tolmács pálya miatt, de ez csak a nagyszülői kényszer miatt. Akart a fene tolmácskodni, én írni akartam! Ezernyi történet kavargott a fejemben, hát persze, hogy azokkal akartam foglalkozni, holmi ostobaságok helyett. De a nagyszüleim nyughatatlanok voltak, és mikor nagyanyám a mindig hirtelen megjelenő betegségével jött – ami csak akkor jött elő, mikor a dolgok nem az ő akarata szerint mentek – kénytelen voltam megírni a felvételit és mikor sikerült bekerülnöm, már nem volt más választásom. Bár szüleimet nem zavarta mások számára talán furcsa gondolkodásom, tudom, hogy anyám is örült annak, hogy felvettek ide bármennyire is támogatott.

Viszonylag kellemes csalódás volt az iskola, ezernyi új élmény és tapasztalat, szóval hamar túlléptem a sértettségemen. Kedveltem a társaságot, voltak arcok, akikkel jól kijöttem és ha nem erre a szakra jelentkeztem volna talán sosem találtam volna meg azt a kurzust, ami év eleje óta folyton a fejemben járt.

-Szia Baekhyun! - Jiyeon hangja csilingelt a fülembe, ahogy mosolyogva került elém.

- Jó reggelt! - viszonoztam mosolyát.

- Ma sokáig kell bent lenned? - igazította hozzá a lépteit.

- Nem. Csak két órám van, de délután be kell mennem dolgozni. De tizenegytől kettőig ráérek. Elmenjünk ebédelni?

- Persze! - lelkesedett rögtön.

Még váltottunk pár szót aztán ő el is tűnt, ahogy sietett órára. Szép lány volt, már régóta tetszett ám sosem volt nála igazán esélyem. Talán az első félévben barátkoztunk össze egy órán, majd egy bulin történt köztünk pár dolog, és ugyanazon a bulin, két órával később zokogás közben vallotta be, hogy viszonya van egy középiskolai tanárral. Igaz azóta már vége volt a dolognak, talán két hónapja szakítottak, de ez nem változtatott az én helyzetemen. Belekerültem a barát kosárba és onnan más esélytelen volt a szabadulás. Igazából már elfogadtam a helyzetet, nem is bántott a dolog, elég volt a barátsága is.

Az első órám unalmas volt csak Junmyeon szívatása miatt keltem fel és jöttem be, na meg mert épp ma volt egy leadási határidő. Harminc oldalnyi fordítás egy meghatározott témában, amire rengeteg éjszakám ment rá, de hát feltétel volt, vagy vizsgázni sem mehettem volna. Öreg tanárom elégedetten szemlélte a vastag paksamétát, bennem pedig felmerült a kérdés; tényleg mindet el fogja olvasni?

Semmi érdemleges nem jellemezte napom, ebédnél Jiyeon az aktuális óráiról mesélt, szerettem hallgatni, a pszichológia pedig mindig is érdekelt. Csomó mindent tanultam tőle, ő pedig szeretett beszéli ezekről szóval jó páros voltunk.

Szerettem a hosszú haját és azt a kellemes édes illatot, ami mindig körbeölelte, olyan lágyságot mégis magabiztosságot sugárzott a személyisége, hogy magával ragadta az ember. Mindig közkedvelt volt, sok ismerőst gyűjtött maga köré, azt mondta nem szeret egyedül lenni, bár nem sok emberre mondja, hogy a barátja. Én szerencsére, vagy épp szerencsétlenségemre ebbe a körbe tartoztam, így sokkal nyitottabb volt velem.

Este tizenegy felé értem vissza a koliba, Kyungsoo az étkezőasztal felett görnyedt és magolt, a szobájukban égett a villany, így bátran eresztettem ki a hangom.

- Junmyeonie megjöttem – kiabáltam a szobánk előtt, mire a magoló alak az asztalnál összerezzent és rám kapta a tekintetét.

- Baszd meg Baekhyun – sóhajtott a nagy szemű. - Hyung fürdik.

- Milyen kár... - sóhajtottam dramatikusan, mikor benyitottam a szobába. - Pedig reménykedtem ma is egy orális pornóban – ciccegtem elégedetlenül.

- Marha vicces vagy – jelent meg Hyung és egy laza intéssel nyakon vágott. - Eunji nem jön egy ideig, eléggé megviselte a folyamatos kukkolásod.

- Én kukkolok? - dobtam le a táskám az asztal mellé és az ágyamra vetettem magam. Fárasztó volt a mai nap. - Ha nem félnék attól, hogy köcsögségből kizársz, szereznék kulcsot az ajtónkhoz.

- Miket nem nézel te ki belőlem – vigyorodott el.

- Ugyan... ez az igazság. Hallottad, hogy azt a kisokos csajt meghúzta az az idióta Shindong? Az egész egyetem attól hangos, hogy a dékán milyen idegbeteg.

- Persze, hogy az... a lányáról van szó. Miss tökély nem annyira tökéletes, szerinted milyen fényt vet ez rá?

- Mintha egy egyéjszakás kaland ennyire meghatározna bárkit. Utálom az ennyire lekorlátolt embereket – túrtam hajamba miután felültem.

- Ne már. Az a természetes ha a fiatalok hosszú kapcsolatba bonyolódnak, nem pedig az, amit többek között te is csinálsz. Miért nem keresel magadnak egy jóravaló lányt, és randizol vele?

- Majd ha valaki nagyon tetszik azzal randizok, de minek hülyítsek bárkit is komoly kapcsolattal, ha csak egy éjszakára kell?

- Talán ha nem csak ennyire keresnél valakit, akkor nem hülyítenéd őket.

- De én nem akarok senkit. Ez az egész randizós mindenség egy csomó felesleges nyűg, amire jelenleg semmi szükségem nincs. Ha majd lesz valaki olyan, azzal elmegyek randizni meg minden, ami kell.

- Legalább nem vagy teljesen menthetetlen.

- Én is téged Hyung – gúnyolódtam majd inkább elhagytam a szobát egy gyors zuhany reményében.

Szerettem a keddeket, nyugodtak és csendesek voltak, bár aznap volt a legtöbb órám. Pontosan reggel nyolctól ültem este nyolcig az egyetemen, mégis elég volt az utolsó órámra gondolni, hogy cseppet se bánjam ezt az egész napot. Mikor év elején megpillantottam a kurzust az egyetem egy eldugott falán kirakva, biztos voltam benne, hogy jó ötlet lesz felvenni. Egy éves volt, nem nehéz, nem jelentett plusz kreditet, csak az érdekessége vonzott.

Utáltam, hogy az ami az életet jelentette nekem, a legnagyobb nehézséget okozta minden egyes nap, így reméltem, hogy ez az egész dolog jól is elsülhet. Persze az, ami az évek alatt nem változott meg fél év alatt sem sikerült. Mégis az első félévben teljesen odáig voltam érte. Hiába nem tudtam lenyomni megfelelően a billentyűket és vesztette el minden szavam a jelentését, a témák során, ami a fejemben végbement megérte a sorozatos kudarcot. Sok dologban kezdtem ennek a kurzusnak hála kicsit másképpen gondolkodni. Elvont kissé bolond – legalábbis én annak tartottam – tanárom remekül tudott új és új információkat átadni.

Aztán jött a második félév. Az igazi kihívás, ahogy tanárunk nevezte. Nem voltunk nagy csoport, három fiút és négy lányt számlált apró szemináriumunk, így a közös munka remekül ment.

- Üdv mindenkinek! - lépett be tanárunk lelkesen annak ellenére, hogy már késő délután volt, az ajtó utána a már megszokott módon hangosan csapódott be. Jellemző volt rá, amikor ő órát tartott azt a környező termekben tudták, de azt is megkocáztatom, hogy az egész épület hallotta a fülsértő csapódást. - Ma megkapjátok a következő feladatot. Baekhyun ideadnád a sapkád? - pillantott rám, majd a következő pillanatban már le is emelte fejemről a kért tárgyat. - Hét téma. Egy félév, év végén kérem a végleges írást az asztalomra. Kérdés?

Néma csend uralkodott a teremben, ez volt az első, és utolsó ilyen nagy projectünk. Fél év. Máskor a következő órára kellett megírnunk egy levágott virág gondolatát, vagy esetleg egy öngyilkos utolsó szavait. Volt, hogy a legjobb kész művet elküldte nekünk e-mailben és imádtam olvasni mások gondolatait. Persze a mocskos féltékenység mindig dolgozott bennem, de hát nem utálhattam őket azért, mert jobbak voltak nálam.

- Nincs? Remek. Akkor kezdjük is a húzást. Ha már Mr. Byun felajánlotta fejfedőjét, adjuk meg neki a bőséges választás lehetőségét. Parancsoljon.

Elém nyomta a cetliket tartalmazó sapkámat, mire megremegett a gyomrom. Izgultam. Ezernyi érzés kavargott bennem. Féltem. Féltem a témától, az új kudarctól, mégis kíváncsi voltam mi az ami számára ekkora munkát ér. Milyen témák lehetnek, miről kellene írnom? Melyiket válasszam? Melyik papírból tudnám a legtöbbet kihozni? Legalább fejben.

Óráknak tűnő másodpercek szöktek el életemből, amíg döntésképtelenségem eluralkodott rajtam. Aztán hiába is vártam bármiféle Isteni sugallatot, csak belenyúltam a lehetőségekbe, és megragadtam egyet.

Bár ne tettem volna.

Tanárom mosolyogva lépett tovább, én pedig a számjegyet csodáltam a papíron. Ötös.

Gyűlöltem.

Sosem éreztem semmiféle érzelmet a számok iránt, de az ötöst gyűlöltem. Ennek rengeteg oka volt. Kiskoromban nevelőszándékkal nagyszüleim, nem ismertek más jegyet csak ezt. A négyes sosem felelt meg betarthatatlan követelményeiknek. Alsó és felső középiskolában az ötödik voltam a névsorban, ami mindig azt jelentette, hogy hátra kellett ülnöm, a közelembe egy fecsegő lánnyal, aki sosem tudta befogni a száját. Olyan volt mint valami bugyuta énekesmadár. Dalolt dalolt, de senki sem értette miről. Mindenki csak a külcsínyt figyelte nála, hiába volt az esze nulla.

Az éves felméréseken, mindig, de tényleg minden egyes évben az ötödik helyet szereztem meg. Ez pedig egyértelműen nem volt elég jó a nagyszüleimnek. Hiába is volt négy osztály minden évfolyamban, hiába sikerült mindig a legjobban teljesítő osztályba kerülnöm, hiába állt mellém egy-egy vita során anya és apa, az ötödik hely egyet jelentett a kudarccal.

Az eddigi öt kapcsolatomból, mind az öt kudarccal és egy faképnél hagyással végződött. Hiába voltam okos, kedves sokak szerint vonzó, a lányok sosem tartoztak az erősségeim közé. Nem találtam meg velük a közös hangot, pár hónapnyi járás után, mindegyikük kiadta az utamat, gyalázatosan hasonló szövegekkel. Néha az volt az érzésem, hogy felkeresték az elődjüket és szinte szóról-szóra megbeszélték, hogy hogyan kell kidobni engem. Ezért is nem vonzott mostanság egy komolyabb dolog sem. Nem volt kedvem végighallgatni újra azokat a nevetséges érveket. Ötször pont elég volt.

Szóval lényeg a lényeg, utáltam az ötöst.

Tanárom a számhúzás után mosolyogva nyomta vissza fejemre baseball sapkám, minek hála füleim belapultak is idióta kinézetet adtak nekem. Én mégsem mozdultam, vagy kezdtem méltatlankodni, mert nem akartam húzni az időt. Tudnom kellett, hogy mi a téma.

- Az első téma egy skizofrén férfi cselekedeteinek magyarázata. Ki húzta?

Cl az egyik lány tette fel a kezét, miközben haját igazgatta. Természetellenesen hosszú körmei bármibe képesek voltak fennakadni, és alkalomadtán a fésű szerepét is tökéletesen átvették. Mosolyogva bólintott a témára, mintha az semmi lenne, majd érdeklődve kezdte hallgatni a tanárunk magyarázatát.

- Egyik jó barátom a közeli kórházban dolgozik a zárt osztályon, az ötlet is innen ered a témához. Jó múltkorjában voltam bent nála, mert az előtte levő este nálam felejtette az iratait, így be kellett vinnem neki, nehogy problémája származzon később azok hiányából. Tudjátok – túrt hajába – a zárt osztály egy kegyetlen hely, én még olyan borzalmakat nem láttam, mint ott. Volt egy férfi, aki a negyvenes éveiben lehetett, és míg várakoztam odajött hozzám beszélgetni. Percenként változott, ahogy mindig egy másik énje bukkant elő. Ám rengeteg érdekes dolgot mesélt nekem. Ajánlom Cl, hogy ha komolyan veszed ezt a témát, márpedig aki itt van az azért van itt, mert komolyan veszi, akkor látogass el valamelyik nap hozzá. Ha gondolod bemegyek veled, és beszélek a barátommal is, hogy minden rendben legyen.

A lány elgondolkodott pár pillanatra, majd a csak rá jellemző őrült fénnyel és cserfes mosollyal bólintott rá az ajánlatra, valami olyasmit morogva, hogy mindig vágyott egy diliházba.

- Második téma...

Az agyam kikapcsolt, ahogy felfogtam a szám messzeségét az ötöstől. Magamban imádkoztam és rimánkodtam, hogy csak valami jó témát kapjak, de tudtam, ó Istenem annyira tudtam, hogy ez nekem nem fog bejönni. Miért is sülne el akárcsak egyszer jól egy ilyen alkalom?

- Ötös. Ó – mosolyodott el, mikor felnyújtottam kezem, majd vissza is tekintett a papírra. - Ez egy igazán helytálló téma manapság Byun uraság – mindig uraságnak szólított, mivel szentül hitt abban, hogy... na jó, őszintén fogalmam sincs, hogy a fenébe volt képes rám aggatni ezt a megszólítást. Sosem mondta el. Nem volt vele bajom, mert ha neki ez hát legyen, emellett kedvelt engem. Sosem szólt egy rossz szót sem béna mondataimra, helyette próbált rájönni mi lehet a hiba, hol ronthatom el a dolgokat. Ezernyi tanácsot adott, amiket sorban betartottam, némelyiknek volt egy kis hatása, de igazán egyik sem segített. - Homoszexuális kapcsolat, alárendelt fél.

Pislogtam egyet, míg agyamban újra és újra végigskáláztak szavai. Homoszexualitás. Tucatszor pörgettem végig a szót, de csak nem akart megváltozni. Homosze... buzi. Alárendelt fél...

- Hogy mi? - tértem magamhoz jó fél perc döbbent döcögős gondolkodás után.

- Nyugodjon meg. Ez egy remek téma.

- De hát én... - kezdtem volna ellenkezni, de leintett én pedig amúgy sem tudtam értelmesen beszélni.

- Ha bármi gondja van, azt óra végén megbeszéljük rendben?

Erőtlenül bólintottam.

Persze az elbeszélgetés nem járt sikerrel, mert én kijelentettem, hogy másik témát akarok, tanárom pedig szinte a képembe nevetett emiatt majd közölte, hogy ha más mondanivalóm nincs akkor mehetek is. Én pedig mentem, ugyanis nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Kicsit lenyugodva beláttam, hogy a téma reális. Manapság egyre elfogadottabbá vált az azonos neműek kapcsolata, tanárom pedig szeretett ilyen témákat boncolgatni. Előző félévben a régi divatmámorokkal is foglalkozott, emókról kellett írnunk, meg a divatrockerekről. Mára ezek lecsengtek, de a meleg téma rohadt nagy hangot kapott. Amerika egyenesen felborzolta a világot az elfogadottá vált házasságokkal, ráadásul ahogy a neten böngésztem sok ilyen beállítottságú emberrel találkoztam, akik nem, hogy tagadták vagy titkolták volna nemi identitásukat, hanem híresztelték azt. Amikkel nekem nem is volt gondom, egészen addig amíg egy, szerves része nem lett az életemnek egy majd száz oldalas történet miatt, kettő, nem nyomták orrba-szájba a témát. Érdekelt is engem ki, kivel, mit csinál. Nem értettem minek kellett nyilvánosan mutogatni magukat, ráadásul sokan csodálkoztak, hogy ezek után támadták őket...

A hajamat tudtam volna jelenleg tépni ettől az egésztől. Mégis honnan kellene nekem erről a témáról bármit is tudnom? Amikor az öngyilkosságról volt szó, akkor tudtam mi a magányosság és reménytelenség, el tudtam képzelni, hogy mit érezhet egy elveszett ember, de őszintén? Fogalmam sincs mit érezhet egy meleg...

Este négyesben ültünk az étkezőasztalnál és úgy tűnt másnak sem volt túl jó napja.

- Mi bajod van? - pislogtam Sehunra, aki csak unottan piszkálta az ételt.

- Az a csaj, akivel randiztam kidobott. Neked?

- Szar témát kaptam a spec kurzuson.

- Minek is jársz be arra? - kukacoskodott Junmyeon, miközben azt a baromi nagy orvosos könyvét lapozgatta. Pár oldalt még hajtott benne, majd mérgesen becsapta. - Én megyek fürdeni.

- Na és te Kyungsoo? - vizslattuk Sehunnal az utolsó tagot, aki csendben ült az asztalnál maga elé meredve.

- Anyámék elválnak...

- Szerintem elmehetnénk inni, a mai nap már nem lesz jobb...

Én egyetértőn bólintottam, Junmyeon megtorpant mielőtt elment volna fürdeni és hegyezte a fülét, már csak a Nagyszemű kisokos volt a kérdés.

- Tíz perc és indulás? - nézett fel, mire mindenki felpattant, hogy összekapja magát.