2017. december 26., kedd
2017. december 21., csütörtök
Az őrület határán
Do Kyungsoo halvány mosollyal az arcán ült a fotelban.
Fahéjillat érződött a levegőbe, a szoba sarkában egy karácsonyfa állt. Igen.
December huszonnegyedike volt. Az alig tizenhét éves fiú gyengéden pillantott
le a kezében lévő csöppségre. Gyönyörű kisfiú volt. Halvány bőrrel, hihetetlen
apró kezekkel. Fehér felsőben, fekete ünneplőnadrágban. Imádnivaló volt.
Csend uralkodott a szobában, és Kyungsoo alig várta, hogy
vendégei megérkezzenek. Már mindent előkészített, de várva várt látogatói
késtek.
A fa alatt ajándékok pihentek, apróbbak és nagyobbak
vegyesen, ám még egyik sem volt kibontva. Kyungsoo tudta, hogy már sosem tudja
meg a világ mik voltak benne.
A néma csendet csak az óra ütemet kattogása törte meg, ami
kezdte idegesíteni. Miért nem jönnek? Már rég itt kellett volna lenniük!
Végre meghallotta a hangokat, ám nem mozdult. Az apró
gyermeket ölelte, és várta, hogy az ajtó kinyíljon. Léptek közeledtek. Sok.
Végre ideértek.
A fotel szemben állt a bejárati ajtóval, így még csak a
fejét sem kellett elfordítania. Az ajtó hangos reccsenéssel adta meg magát a
hang pedig előbb érkezett, minthogy a szem felfoghatott volna bármit.
- Fel a ke... - elhalt minden, döbbent tekintetek járták
körbe a helyet. Kyungsoo élvezettel figyelte a sokkot.
- Fel a kezekkel? - szólalt meg halkan mély hangján, mégis
keresztülvágta a csendet.
Az elől álló ember rémült tekintete örömmámor volt számára.
Gyengéden megsimította a gyermek fejét, ám nem mozdult.
- Fel a kezekkel! Rendőrség! - találta meg valaki a hangját,
ám az bizonytalan, remegő megszólalás volt. Kyungsoo csak tovább mosolygott.
- Határozottabbnak kellene lennie parancsnok – adott kedves
tanácsot. - Így hogyan ismerjék el magát?
- Azonnal álljon fel, és adja meg magát! - érkezett már a
határozottabb utasítás, de a rémület és undor tökéletesen kihallatszott belőle.
Zene volt füleinek.
- És dobjam el, őt? - pillantott még mindig kezében levő
csöppségre.
- Tegye le a gyereket, és álljon fel!
- Értem én értem, nem kell kiabálni – sóhajtott majd
felállt. Óvatosan tette le az apróság lábait a földre. Tartotta még pár
pillanatig, majd elengedte. A test élettelenül hullott a szőnyegre, az apró
test fehér ruhába burkolva, vörösben tocsogott, Kyungsoo úgyszintén. - Pedig
esélyt akartam adni maguknak, hogy legalább valaki élhessen. Milyen kár, hogy
elkéstek...
Átlépett a testen és a rendőrtömeg felé indult. Az első alak
megrettent, kezében a fegyver megremegett.
- Fe-fel a ke-kezekkel! - kiáltott rémülten.
- Csak határozottan, határozottan – mosolygott a reszkető
szemébe. - Mondtam már a parancsnokának, így nem tudja kivívni a tiszteletet.
Fel a kezekkel? - kérdezte mikor elé ért. A fegyver a szívét vette célba. Hideg
tekintettel nézett szembe a másikkal, majd lassan felemelte kezeit. Őrült
mosollyal hagyta, hogy leteperjék, majd kezeit szoros bilincsbe zárják.
Ők nem tudták, hogy ez neki semmilyen akadályt nem
jelentett. Még nagyobb mosolyra húzódott a szája, nem ellenkezett. A bilincs
kattant, és ez a hang felidézte benne az elmúlt órák eseményeit.
Milyen gyönyörű élmény volt minden egyes pillanata...
*
A kiérkező nyomozó már tudott az esetről. Lélekben
felkészítette magát, mégis mikor átlépte az árvaház ajtaját a rosszullét
kerülgette. Pedig mondták.
Mégis... ki lett volna képes erre? Kinek ártottak ezek az
árva gyerekek? Miért kellett meghalniuk? Szinte rettegve nézett egy irányba,
már a belépésnél rájött ez a hely mindennél rosszabb lesz.
A karácsonyfa a sarokban állt, rajta a világítás lassan
váltogatta színeit. Alatta dobozok hevertek érintetlenül.
Sóhajtva fordult el, és indult a konyha felé. Bár
tiltakozott az egész elméje lépései ellen, tudta, hogy mindent végig kell
néznie.
- Mit tudunk? - kérdezte mikor átlépte a küszöböt, és
kollégájába futott.
- Tíz harminckor érkezett egy hívás a rendőrségre. Az
elkövető telefonált. Boldog Karácsonyt kívánt, majd egy lövés hallatszódott és
sikolyok. Közben bemondta a címet és nem szakította meg a hívást. A központban
végig hallották a mészárlást.
- Miért nem értek ki korábban?
- Kevés volt az ember, ráadásul valami probléma is történt,
ezt még vizsgálják.
- Mit tudunk az elkövetőről.
- A neve Do Kyungsoo. Szöul egyik legjobb magániskolájába
tanul, kitűnő, tizenhét éves múlt. A családjához most vonulnak ki a kollégák.
- Egyéb?
- Nem mutatott ellenállást a letartóztatásnál. Végig
higgadtan kezelte a helyzetet. Nagyon rémisztő volt az elmondások szerint.
- Az áldozatok?
- Még tart a helyszínelés, de eddig harminc gyermeket, hét
gondozót, és tizenegy egyéb munkakörben dolgozót azonosítottak. Még nagyjából
húsz áldozatról van tudomásunk.
- Főnök! - lépett be egy másik beosztottja, egy papírt
tartva a kezében. - Ez magának szánták.
Kikapta a másik kezéből a levelet és feltépte. Egy maréknyi
haj hullott a földre, ám szinte észre sem vette mohón falta a szavakat.
„ Mélyen tisztelt Park Jungsoo. Ön egy igazán kiváló
nyomozó, és alig vártam, hogy magával találkozhassak. Erre biztosan sor fog
kerülni. Kérem nézze el nekem, hogy nem tudtam személyesen átadni a levelet, de
tudnia kell, hogy nagy csodálója vagyok.
Rengeteget olvastam magáról, ön egy igazán kiemelkedő elme.
Ha valaha példaképet keresnék magamnak, biztosan önre esne a választásom.
Ám most tudom nem a dicséretemre és elismerésemre vágyik,
hanem válaszokra.
Mik lehetnek a kérdései? Sajnos nem tudok az ön fejével
gondolkodni, de néhány választ biztosan adhatok.
Miért pont itt? Nem volt oka. Az iskolából, mindig ugyanazon
az úton jártam haza, így már régóta tudtam a hely létezéséről. Nem volt oka,
hogy ide jöttem.
Miért tette? Sajnos erre sem tudok válaszolni. Egész
egyszerűen... csak úgy.
Miért most? Mert karácsony van. A karácsony a szeretet
ünnepe. Ha egy gyereknek nincs családja, kitől kaphatná meg ezt? Szeretet
nélkül érdemes élni? Valószínűleg nem, így esélyt adtam nekik egy új életre.
Talán odaát megtalálják a boldogságukat, maga nem így gondolja?
És talán a kérdés, ami meg sem fordult fejében, pedig
kellene.
Miért írtam önnek? Feltűnt az apró meglepetésem a
karácsonyfa alatt? Biztosan nem még, hisz ki nézne körbe annyi dobozon. Van ott
egy doboz. Magának. Csakis magának. Ez az én karácsonyi ajándékom. Biztos
vagyok benne, hogy megoldja az apró kis feladványt, hisz... majd meglátja.
Egy jó tanács. A helyében sietnék. Az életben minden perc
ajándék.
Kellemes Ünnepeket, Do Kyungsoo.”
Megremegett a keze, és dühösen indult a nappali felé.
- Keressenek egy dobozt a nevemmel a fa alatt! Most! -
ordított, majd megtorpant, mikor végre elméjébe eljutott egy apró információ. A
valami, ami kiesett a levésből. Visszafordult és lepillantott a földre.
Hajtincsek. Hosszú egyenes fekete tincsek. Talán semmit nem jelent – nyugtatta
magát, mégis rögtön a fa felé igyekezett.
- Megvan! - hallotta, és szinte kitépte a csinos kis dobozt
a másik kezéből. Nem finomkodott, letépte a papírt, majd feltépte a doboz
tetejét.
- NEM!
- NEM!
Gyönyörű fehér selymen egy ujj hevert. A megcsonkított
darabon pedig egy egyedi gyűrű.
- Azonnal küldjenek egy egységet a házamba! - Adta a
parancsot remegő hangon. A doboz majdnem kiesett kezéből, benne a csonk
remegett vele együtt.
Ám ez nem volt elég. Észrevett egy fehér borítékot.
Rettegett kinyitni, mégis tudta, hogy mennyire fontos volt lépnie. A doboz a
vértől ázott asztalra került, ujjai alig bírták kihajtani a papírt.
„ Gondolom rájött kitől származik az ajándékom. Igazán gyönyörű
nő. Ha tudná milyen ajándékkal készült önnek... igazán kedves gesztus volt
tőle, hogy karácsonykor akarta elmondani. Egy egészen kicsikét bűntudatom van,
de ha megtudja, hogy eggyel többen várnak magára, biztosan beveti magát a
keresésbe.
Még él. Ha tényleg annyira okos, mint mondják, meg is menti.
Igazán gyönyörű a házuk, a felesége pedig rettentő kedves
teremtés. Kíváncsi vagyok mennyire ismeri őt. Tudta, hogy ahova nászútra
mentek, nem álmai netovábbja volt? Vajon ismerte annyira a feleségét, hogy
tudja, hol volt Szöulban a kedvenc helye?
Ha igen szerencséje van, ha nem? Akkor maga rossz férj.
Nagyon rossz. Találja meg a helyet. Ott lesz a kulcs a címmel, ahol a felesége
pihen.
Sok sikert Park Jungsoo. Remélem nem kell magában
csalódnom.”
*
„A Szöuli különleges ügyek egyik vezetőjének feleségét
holtan találták egy belvárosi szálloda szobájában. A hatóság még nem adott ki
nyilatkozatot a halálesettel kapcsolatban. A férfi idegösszeomlást kapott a
helyszínen, jelenleg kórházban kezelik. A nyomozást megkezdték az esettel
kapcsolatban. A hölgy terhes volt, így a csapás még nagyobbnak mondható. A
halál okát nem tudni, de egyes információk szerint, az áldozat egyik kezét
megcsonkították.
A haláleset valószínűleg huszonnegyedike éjszaka vagy
huszonötödike hajnalban történhetett. A temetés dátumáról még nincs konkrét
időpont. Őszinte részvétünk a családnak.”
Kyungsoo elfordította a tekintetét a tévéről.
- Mégsem voltál olyan jó, mint ahogy mondták... - mosolygott
a semmibe, és megrázta a bilincseket kezein. - Talán ideje lenne kicsit
szórakozni.
Felállt az ülőalkalmatosságról, és az egyik beteg mellé
sétált.
- Szia, Do Kyungsoo – mutatkozott be, barátságos mosollyal.
A fiatal lány rémülten kapta rá tekintetét, mint egy űzött vad nézett rá. -
Nincs semmi baj, én barát vagyok – beszélt halkan nyugtatón.
- Bilincs van rajtad. A bilincs rossz. A bilincses emberek
rosszak. Nem szabad velük beszélni. A bilincs rossz.
- Mutassak egy trükköt?
- A bilincs...
- Beszélgetsz velem, ha nincs rajtam bilincs? - kérdezte még
mindig nyugtató hangon, mire a lány rákapta tekintetét.
- A bilincs... eltűnik?
- El bizony – bólintott.
- Ha nincs bilincs, az ember nem rossz. Ha nincs... de neked
van – pillantott vissza az asztalra a lány.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Kyungsoo, mire a lány
kezeire kapta tekintetét.
- A bilincs? - suttogta döbbenten. Óvatosan nyúlt a fiú
kezeiért. Lassan megforgatta, minden oldalról megnézte, de a láncos karperecnek
nyoma sem volt, csak az érzékeny puha bőrt érintette. . - Do Kyungsoo... jó ember – mosolyodott el a lány.
2017. október 7., szombat
Raboljuk el Kait!
Sziasztok :)
Rég volt már bármi a blogon ez így van, és még csak folytatás sem jött, viszont nem is olyan régen volt egy verseny, ahol Baekyeollal lehetett írni, így megpróbálkoztam vele. A történet itt lenne, remélem párotok tetszését elnyeri ^^
Idézet: " Szeretem, ha valaki fura. Normálisnak lenni olyan unalmas."
Kasie West
2017. június 29., csütörtök
Észveszejtő - 21. fejezet
Amikor fél órával ezelőtt azon gondolkodtam, hogy Chanyeolt fojtsam meg vagy hazajöjjek, egyértelműen a második opció tűnt a legjobb megoldásnak, ám ebben pillanatban a nappali közepén állva, lefagyva, inkább gyilkoltam volna a pasimat.
2017. június 17., szombat
Live
Chanyeol nevetve figyelte Baekhyun lassan vörösödő fejét, ahogy senki sem akart eleget tenni kérésének. Live-ot akart tartani, jobban mondva tartattak vele, ami kevesebb, mint öt perc múlva kezdődött, ám a tagok nem mutattak hajlandóságot a távozásra. Sehun örült, hogy nem ő van rivaldafénybe és élvezettel hergelte Baekhyunt, Suho utolsó simítások címszóval próbált mindent a nem létező helyére tenni, Yixing meg mintha itt sem lett volna, tátott szájjal nézte a tévét, amiről mindenki tudta, hogy a kínai tag bármelyik másodpercben feladhatja a harcot és édes álmokba merülhet.
Baekhyun ellenben nem volt ilyen nyugodt, nem értette a többiekben miért nincs annyi, hogy legalább egy picit magára hagyják, hogy összeszedhesse gondolatait. Chanyeolnak könnyű volt, ő óra hosszúságú élőket nyomott, ahol csak a zenével foglalkozott, de ő nem ülhetett le csak úgy a zongora elé, hogy na akkor ő most eljátszik pár darabot. Neki el kellett adnia magát, és valamiért egyre többen akarták őt. Márpedig nagyobb érdeklődés, az bizony jobb műsor.
Két perc.
Chanyeol felé pislogott reménykedve, és legjobb barátja úgy tűnik vette az adást, mert mindenkit elkezdett terelgetni. Junmyeont és Minseokot a kijárat felé, Jongin lelkesen rohant utánuk Kyungsoo már kevésbé de azért egy biztató mosolyt hátrahagyott. Jongdae harsány nevetéssel tűnt el szobájában, Yixing meg félálomban keresett magának ágyat. Már csak Sehun maradt, aki a konyhából még felmarkolt egy zacskó valamit, majd Baekhyun megnyugodva fújta ki a levegőt.
Fél perc és már csak egyetlen személy volt vele, aki a többiekkel ellentétben mindig nyugtatón hatott rá. Hatalmas mosollyal lépett hozzá közelebb, óriás tenyere hajába siklott, benne pedig végigfutott a szikra. Soha ki nem mondott érzések szálltak a levegőben, megállítva egy pillanatra az időt és mire Baekhyun észbe kapott már a forró ajkak hiánya járta át egész lényét. Mindig csak egy kósza pillanat egy véletlen másodperc járt neki.
- Fighting! - mosolygott Chanyeol az idősebbre és halkan hagyta magára.
Apró kis szobájába vonult távol mindenkitől, eldőlt a kényelmesnek azért nem nevezhető kanapén és rajongással a szívében nézte Baekhyun bolondozását, remélve, hogy egyszer nem csak pár lopott másodperc és a kielégíthetetlen vágyakozás lesz az övé. De addig is jó volt ez így, mert Baekhyun tekintete miatta ragyogott, ajkai az ő aprócska csókjától kunkorodtak felfelé és a letagadhatatlan izgalom miatta járta át. A soha ki nem mondott szavak tanúsították, hogy mennyire szeretik egymást
Baekhyun ellenben nem volt ilyen nyugodt, nem értette a többiekben miért nincs annyi, hogy legalább egy picit magára hagyják, hogy összeszedhesse gondolatait. Chanyeolnak könnyű volt, ő óra hosszúságú élőket nyomott, ahol csak a zenével foglalkozott, de ő nem ülhetett le csak úgy a zongora elé, hogy na akkor ő most eljátszik pár darabot. Neki el kellett adnia magát, és valamiért egyre többen akarták őt. Márpedig nagyobb érdeklődés, az bizony jobb műsor.
Két perc.
Chanyeol felé pislogott reménykedve, és legjobb barátja úgy tűnik vette az adást, mert mindenkit elkezdett terelgetni. Junmyeont és Minseokot a kijárat felé, Jongin lelkesen rohant utánuk Kyungsoo már kevésbé de azért egy biztató mosolyt hátrahagyott. Jongdae harsány nevetéssel tűnt el szobájában, Yixing meg félálomban keresett magának ágyat. Már csak Sehun maradt, aki a konyhából még felmarkolt egy zacskó valamit, majd Baekhyun megnyugodva fújta ki a levegőt.
Fél perc és már csak egyetlen személy volt vele, aki a többiekkel ellentétben mindig nyugtatón hatott rá. Hatalmas mosollyal lépett hozzá közelebb, óriás tenyere hajába siklott, benne pedig végigfutott a szikra. Soha ki nem mondott érzések szálltak a levegőben, megállítva egy pillanatra az időt és mire Baekhyun észbe kapott már a forró ajkak hiánya járta át egész lényét. Mindig csak egy kósza pillanat egy véletlen másodperc járt neki.
- Fighting! - mosolygott Chanyeol az idősebbre és halkan hagyta magára.
Apró kis szobájába vonult távol mindenkitől, eldőlt a kényelmesnek azért nem nevezhető kanapén és rajongással a szívében nézte Baekhyun bolondozását, remélve, hogy egyszer nem csak pár lopott másodperc és a kielégíthetetlen vágyakozás lesz az övé. De addig is jó volt ez így, mert Baekhyun tekintete miatta ragyogott, ajkai az ő aprócska csókjától kunkorodtak felfelé és a letagadhatatlan izgalom miatta járta át. A soha ki nem mondott szavak tanúsították, hogy mennyire szeretik egymást
2017. május 28., vasárnap
2017. április 24., hétfő
2017. március 6., hétfő
Észveszejtő - 19. fejezet
Chanyeol úgy elvette az eszem, hogy mellette minden háttérbe szorult, pedig sosem voltam az a fajta szerelmes, aki a párjáért hátra hagyott volna mindent. És bár oda és vissza voltam érte, vagy valami hasonló, most sem szerettem volna ilyen szintre jutni.
2017. február 27., hétfő
~
Sziasztok!
Azt hiszem ideje valami életjelet adni, legalább valami apróságot.
Először is köszönöm mindenkinek, aki az oldalra téved, hálás vagyok minden véleményért és rettentően sajnálom, hogy mindig elmaradva írok vissza, de tudom, hogy vannak és akárhányszor végigolvasom őket mindig rájövök, hogy vannak emberek, akiket érdekel, amit csinálok.
Szóval bocsánat a sok kimaradásért a késői reakciókért és azért is, amiért nem tudom mikor lesz egy esetleges folytatás.Azt hiszem mondhatom, hogy az oldal egy ideig szünetel. Ha azt nézem már egy ideje ezt is teszi.
Azt hiszem ideje valami életjelet adni, legalább valami apróságot.
Először is köszönöm mindenkinek, aki az oldalra téved, hálás vagyok minden véleményért és rettentően sajnálom, hogy mindig elmaradva írok vissza, de tudom, hogy vannak és akárhányszor végigolvasom őket mindig rájövök, hogy vannak emberek, akiket érdekel, amit csinálok.
Szóval bocsánat a sok kimaradásért a késői reakciókért és azért is, amiért nem tudom mikor lesz egy esetleges folytatás.Azt hiszem mondhatom, hogy az oldal egy ideig szünetel. Ha azt nézem már egy ideje ezt is teszi.
Elég sok oka van, amiért nincs folytatás, de nem fogom arra, hogy fáradt vagyok, dolgoznom kell, sokat utazom és a többi, mert nem igaz. Tényleg gyakran vagyok fáradt és már a munkám sem az, hogy megyek ha akarok, de ezek csak mellékesek.
Fura mód bár imádom a yaoit és szeretek írni, mégsem tudok egy szót sem leírni, hiába is szeretnék. Bárhol, bármikor, bármiről. Tartottam szünetet, ültem felette sokat, egyik sem segített. Egész egyszerűen nem megy, és nem is érzem szükségesnek, hogy menjen. Gondoltam rá, hogy két fejezetbe összecsapom az Észveszejtőt és akkor nem marad biztosan félbe, de nem akartam annyira és nem is ment volna, szóval igyekszem a folytatással, remélem lesz még addig valaki, aki várni fogja.
Tényleg köszönöm mindenkinek!
Liti
Tényleg köszönöm mindenkinek!
Liti
2017. január 20., péntek
A másodperc babája - Kaisoo
Kai egy baba, akit csak egy valaki hív Jonginnak. Ugyanolyanok, idejük, mint a tenger, ám a létezés sem szól örökké.
2017. január 9., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)