Észveszejtő - 21. fejezet

- Te szent ég...

Amikor fél órával ezelőtt azon gondolkodtam, hogy Chanyeolt fojtsam meg vagy hazajöjjek, egyértelműen a második opció tűnt a legjobb megoldásnak, ám ebben  pillanatban a nappali közepén állva, lefagyva, inkább gyilkoltam volna a pasimat.

- Elfordulnál?
Luhan hangja higgadt volt, egy cseppet sem zavarta az az aprócska tényező, hogy ő és Minseok épp a kanapén voltak valaminek a közepén, amire én szerencsétlen pára persze benyitottam. Várjunk csak...
- Mi a faszért a kanapén?
- Mert az ágyadat és a konyhapultot már túl sokszor használtuk - vágott gúnyos fintort a kínai, lakótársam pedig végre vette az adást és valamiféle reakciót mutatott. Kínosan kapkodva igyekezett minden ruhát magára varázsolni, vagy legalább eltakarni a legkínosabb testrészét, de csúfos kudarcot vallott, ahogy remegő kezekkel próbált alkotni valamit.
Tudtam én persze, hogy ők ketten alkottak valamit a múltban, ám arról fogalmam sem volt, hogy az a kis félrecsúszott akármi még mindig tart köztük. Nem tudtam dönteni, hogy mi lenne a helyes. Faggatózni vagy csak szó nélkül hagyni és lelépni, esetleg valamelyikkel külön beszélni, de azt hiszem egyik sem volt vevő aktuálisan a velem való bájcsevejre. Luhantól elvettem Chanyeolt, Minseokot meg kikosaraztam, és aztán ők ketten most együtt.
- Beszéljük ezt meg, Baekhyun - vette rá magát a beszélgetésre a legidősebb, Luhan pedig ledöbbenve meredt rá.
- Xiumin?
- Majd beszélünk, most menj haza, később hívlak - rendezte le ezt az egészet és engem terelgetve lökdösött a konyha felé, míg a hátrahagyott értetlenül meredt maga elé.
- Ó baszódjatok meg!

Öt perc kínos csend volt, amíg Luhan magára kapta a ruháit és dühtől izzó - könnyektől csillogó - szemekkel egy hangos csapódás kíséretében távozott a házból. Chanyeolt kellett volna megölnöm.
- Meg tudom magyarázni ezt az egészet...
- Semmit nem kell megmagyaráznod. Annyit kellett volna mondanod, hogy bocs és elküldened.
- Elküldtem - meredt rám értetlenül, mire nehézkesen fújtam ki a levegőt.
- Engem kellett volna. Én voltam a zavaró harmadik.
- Nekem ő volt az. Csak azért voltam vele, mert felejteni akartunk, ő is, én is. Ennyi az egész.
- Hát nekem viszont egészen másképp tűnt, szóval gondolkodj el rajta.
- Ugyan már - nevetett fel. - Luhan egy ribanc, ha épp nem dugunk, akkor vagy Chanyeolról álmodozik, vagy az elmúlt kalandjait ecsetelgeti.
- Vagy csak védi magát az újabb csalódástól, ami veled lehetett volna...
- Ugyan, Baekhyun. Ne pont te akarj szentet csinálni egy srácból, aki a legszívesebben a föld alatt látna, mert elvetted a pasiját. Ez még azért tőled is sok...

Három napig nem találkoztam Chanyeollal, mert persze Luhan nála kötött ki. Kezdtem kétszínűnek érezni magam, ahogy lelkem egy része örült annak, hogy a kínai nem maradt egyedül, de a féltékenység is tombolt bennem, hogy miért pont az én pasimat kellett megint megtalálnia. Egy idióta voltam, és erre Jiyeon is rákontrázott, amikor elmeséltem neki gabalyodott körvonalakban a történteket. Mégsem tudtam mit csinálni, jelenleg túlságosan kusza volt minden. Otthon ismét nem akartam maradni, a párom foglalt volt, így megint Jongin lakását támadtam be ám most egyedül. Még a hét elején elutazott pár sráccal, állítólag dolgozni, amúgy bulizni, nekem pedig volt kulcsom a lakásához, így felszerelkeztem a telefonomon egy alkalmazással és míg a kényelmetlen kanapéján döglöttem, csak beszéltem és beszéltem, a telefonom szövegszerkesztő programjában pedig csak gyűltek a hibák nélküli sorok, ahogy az alkalmazás tette a dolgát.

Eddig még sosem sikerült eljutnom odáig, hogy egy történetem meghaladjon ötven oldalt, ám most sikerült már ennél is többet írnom. Igaz csak egy oldallal haladtam meg az eddigi célkitűzésemet, de a boldogságom határtalan volt.
Hajnali háromkor meg még inkább, ahogy telefonom bolondos számba kezdett.
- Chan?
- Hol vagy? Találkoznunk kell!
- Baj van? - ébredtem fel rögtön, de csak a hozzá közel lévő park helyét darálta el és már le is csapta a telefont.
Mint egy őrült kapkodtam magamra pár ruhát, még a telefonomat is majdnem elfelejtettem, pénzt nem is vittem, de semmi nem tudott érdekelni. A telefonom tokjában ott volt a bérletem és a bankkártyám, gondoltam nagy baj nem lehet.
Negyed órára volt szükségem, lihegve, majd szomjan halva álltam meg a park előtt és már épp hívni akartam, hogy hol a francba van, mikor hosszú karok rántottak magunkhoz és forró ajkak tapadtak vágyakozva nyakamba, rögtön vöröslő folttal tarkítva testem.
- Chan? - nyögtem hátra dőlve, és kezemmel karába csimpaszkodtam. Eddig is nehéz volt levegőt venni, de most... - Úristen, mit csinálsz? - löktem el magamtól, amikor ujjai csupasz hasamra simultak.
- Pokolian hiányzol... azt hittem már megőrülök nélküled. Luhan alszik, végre három nap után én meg már nem bírtam.
- Menjünk fel Jonginhoz - húztam magamhoz végre egy csókért, majd majdnem ugyanolyan sietve rángattam fel a lakásba, mint ahogy jöttem.

Kapkodva estünk egymásnak, már az ajtóban olyan szenvedélyes csókot kaptam tőle, mint talán még sosem, kabátját szinte letéptem róla és le is hajítottam valahova a földre, amit követett pulcsija is. A cipőinkből bukdácsolva váltunk meg, majd már a kanapén is voltunk szorosan összesimulva.
- Várj... Nekem muszáj innom, szomjan halok - toltam el magamtól, mire ragadozó tekintettel méregetett. Az ellenállást és a kamuzást kereste tekintetemben, de szerintem csak a színtiszta vágyat látta, amit éreztem is... pont úgy, mint a szomjat, csak épp a víz iránt. Aztán meg iránta.
- Hangulatromboló...
- Nem tehetek róla, hogy kiköptem a tüdőm annyira siettem. Nem vagyok túl sportos, ne várj tőlem sokat.
- Majd formába hozlak - vigyorgott rám, mire még egy csókért hozzá hajoltam.
- Alig várom Chanyeol-ah - keltem fel róla és a hűtőből kiszedtem egy üveg vizet. Mohón iszogattam, míg ő döbbenten meredt maga elé, majd rám kapta tekintetét.
- Nagyon bátor lettél miután leszoptál.
Bejelentésének hála éreztem átfutni magamon a szikrát és sikerül félrenyelnem, miképp prüszkölve kötött ki a víz a földön. Mereven bámultam rá egyre vörösebben, míg ő ártatlan ám mégis látványosan fölényes mosollyal nézett vissza rám. Mocsok.
- Élvezted te azt a szopást, nem értem mi bajod van a bátorságommal - kapta össze magam pillanatok alatt, ő pedig lusta mozdulatokkal tápászkodott fel a kanapéról. Éreztem a forróságot és a szikrákat közöttünk, ahogy megfontolt léptekkel cserkészett be. Észveszejtő módon vert a szívem ki akart ugrani a helyéről, ám nem volt bennem rejtett félelem vagy bizonytalanság, csak a vágy és a kíváncsiság járt át.
- Legszívesebben itt az asztalon csinálnám veled - suttogta ajkaimra, ahogy a kör alakú négy személyes falaphoz szorított. Meg akart rémíteni, mintha az ellenállásomat akarta volna, de semmi ilyesmi nem járt a fejemben.
- Mi akadályoz? - fontam rá kezeimet és nyakát vettem célba lassú, ám annál forróbb csókokkal.
- Baek... nem csinálhatjuk így...
- Azt mondtad a csók és a szex között rengeteg minden van, miért nem mutatsz meg párat?
- Komolyan? - húzódott el tőlem, színtiszta beleegyezést várva.
- Basszus, tudom, hogy határozatlan vagyok, de amikor tudom mit akarok ne te húzd be a féket, hanem csináld. Esküszöm még el is csábítalak.
- Csábíts! - mosolyodott el és hátrébb lépve emelte fel kezeit megadva magát.
Magam sem tudom milyen felindulásból, de a következő pillanatban már nyakában voltam, tántorogva simult keze hátsómra, ahogy lábaimmal csípőjét öleltem többet akarva. Érzékelhető volt döbbenete, csak hogy érthető volt minden egyes mozdulatom. Három napig nem láttam, a pasim, akinek velem kellett volna lennie, azt a srácot vigasztalta, aki utált és aki szerette őt. Bíztam Chanyeolban. Bíztam benne, ezért csókoltam olyan vadul, hogy számba nyögött és ezért suttogtam ajkaira, hogy cipeljen a kanapéra, vagy állva vetkőztetem le.
- Hihetetlen vagy...
- Szeretlek.
- Mi? - vált el tőlem és összezavarodva méregetett.
- Mi?

Kivételesen kipihentem ébredtem, hiába volt baromi kényelmetlen a kanapé és fájt mindenem, megérte a dolog. Chanyeolt méregettem komásan, ahogy félig mellettem félig alattam feküdt és mosollyal az ajkain fújta arcomba a levegőt. Ujjaim akaratlanul simultak tincseibe, majd arcát jártam végig és ajkait rajzoltam körbe óvatosan. Megrezdült, de még nem kelt fel, bennem pedig felébredt a kisördög, ahogy fedetlen mellkasára tévedt tekintetem. Lassan simítottam végig ajkaimmal felsőtestén, apró csókokkal borítottam nyakát, minek hatására egyre sűrűbben vette a levegőt és szorítása csípőmön erősödött. Ahogy mellbimbójára nyomtam suta csókot egy pillanatra megmerevedett, majd keze hajamba túrt és felsóhajtva szorított tincseimre.
- Tetszenek az ilyen ébresztések - morogta a reggeltől rekedtes hangján, ami végigborzongatta testem és többet akarva változtattam pózt.
Ajkaim egyre lentebb tévedtek, kezeimet pedig lassan csatlakoztak a játékhoz, míg egyre több sóhajt csikartam ki belőle.
- Mi lett veled? - húzott vissza magához ajkaimra tapadva.
- Akarlak - nyögtem a csókok között és izgága módon simítottam merevedésére.
- Baek...
- Hm? - pillantottam fel rá.
- Vagy csináld vagy ne hergelj.
- Parancsolgatós - nyomtam egy hangosan cuppanó puszit ajkaira, majd alsójába simítva húzódtam picit lentebb, hogy eleget tegyek kérésének.

Reggeli után, még mindig nem volt hajlandóságom elengedni Chanyeolt, mint valami lelkes majmocska csimpaszkodtam rá. Amíg fogat mosott a mosógépen ültem lábamat lóbálva idióta vigyorral ajkaimon, míg ő lassan már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is normális leszek.
- Én élveztem el és te vigyorogsz úgy, mint egy kielégült kistini - csóválta meg a fejét, miután kész lett és kirángatott a fürdőből.
- Mert kielégült vagyok. Baj?
- Nem. Szép vagy.
- Köszönöm? - néztem félre tanácstalanul, mert nem tudtam mit mondhatnék erre. Túlságosan zavarba ejtő volt.
- Szeretlek.
- Mi?
- Mi? - kérdezett vissza vigyorogva majd egy csók után faképnél hagyott.

A mai napon annyiból állt, hogy még egy gyilkosra is képes lettem volna teljes lelki nyugalommal rámosolyogni, mindenféle ítélkezés nélkül. Úgy éreztem tehet bárki, bármit, a mai napom tökéletes. Munkába menet vettem fagyit és nem vettem rossz néven, hogy egész nap a kasszában kellett állnom, mert most nyoma sem volt az ajkaimra fagyott mosolynak, csakis az őszinte jókedv sütött belőlem. Délután bejött a lassan rendszeressé váló idős hölgy, akire rááldoztam szünetem és mellé telepedve beszélgettem el vele mindenféléről. Először egy könyvet veséztünk ki, amit nekem kötelező volt elolvasnom az egyetem miatt, míg ő kedvtelésből forgatta már a darabot hosszú évek óta, aztán az unokája került szóba, végül pedig valamiért a szerelmi életem lett a téma, amiről annyira nem beszéltem könnyen, de csak sikerült kihúznia belőlem néhány dolgot. És ennyi neki elég is volt, mert tüneményes mosollyal az ajkain hagyott hátra.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelt volna, de nem fordítottam rá különösebben nagy figyelmet elvégre, miért ne néztek volna a munkahelyemen?

- Baekhyun...
- Lu? - fordultam hátra és egy vörös szemű beesett arcú srác állt velem szembe. Szarul festett, szarabbul, mint amikor kiderült, hogy tényleg Chanyeollal vagyok.
- Gyere el velem inni.
- Mi?
- Minden a te hibád, tartozol nekem. De józanul csak annyit akarok, hogy beverjem a képed, szóval innom kell, hogy ne öljelek meg.
Hát nem hangzott túl biztatóan a dolog.
Mégsem mondtam nemet, mert nem tehettem meg. Taxit fogtunk, valami külvárosi kocsmát tervbe véve, de valahogy nem is bántam a dolgot. Egész úton csendben volt, az ablakon bámult kifelé, mintha ott sem lettem volna. Sőt mikor megérkeztünk egy szó nélkül kiszállt, rám hagyva a nem csekély árú utat, de még ekkor sem akadtam ki.
Pedig nem ártott már volna.

Fájdalmasan fogtam arcom, ahogy lüktetett és égetett a nemrég kapott ütés és dühösen meredtem a tántorgó alakra.
- Kár, hogy nem tudok célozni, az orrodat akartam eltörni, hogy oda legyen a cuki pofid... - vicsorgott rám Luhan én pedig megzavarodva meredtem rá. Be volt rúgva, szerintem be is szívott, elvégre valamikor régebben Sehunt is belevitte a rosszba és amennyire ismertem az előttem botladozó alakot, nem volt egy tipikus verekedős részeg. Inkább érzékeny... Ezért is lehetett, hogy a köcsög megnyilvánulásai ellenére könnyek csillogtak szemeiben.
- Ne aggódj ezzel is rusnya leszek pár napig.
- Nem moshatnék be még kettőt? Csak, hogy jobb legyen a hatás.
- Kösz, én ennyivel is beérném. Kegyetlenül fáj... - sóhajtottam, ahogy változott a hangulata. Azért még nem adtam fel teljesen és milyen jól tettem, mert fél pillanat kellett, hogy nekem essen és a földön kössünk ki. Sosem voltam túl verekedős típus. Igazából az iskolába néhányszor elvertek, esetleg ha a földön voltam belém rúgtak, de nem voltam tipikusan céltábla. Nem voltam nyomi, ezen a téren legalábbis nem, inkább lelki terrorban volt részem a testi erőszak helyett és edzésben sem voltam igazán. Mégis, amikor a második ütés érte arcom jobb oldalát megembereltem magam és mindent bevetve támadtam vissza. Tudtam, hogy semmi értelme, mégis ugyanolyan erőszakossá és zavarodottá váltam Luhan mellett, mint amilyen saját maga volt.
- Az isten bassza meg Baekhyun, már túl voltam Chanyeolon, erre Minseok is téged akar. Miért akar mindenki téged? Szebb vagy? Jobb? Okosabb? Mi a faszt tudsz te, amire én nem vagyok képes? - ordította képembe minden fájdalmát miközben pulcsimat rángatta.
- Nem tudom - suttogtam az igazságot, mire erőtlenül emelkedett fel rólam, hogy összekaparhassam magam. - Nem érdemlem meg.
- Nem - értett egyet miközben felsértett kezével letörölte könnyeit. - Kurvára nem.
- Sajnálom...
- Egyszer kapni fogok valakit, aki nem csak a kiélt ribancot látja meg, akit mutatok? Vagy az álarcom már túlságosan rám olvadt?
- Én látom benned a jót, pedig engem gyűlölsz.
- Nem utállak. Az a szar, hogy bírlak. Nyomi vagy, béna, néha hülye, de van humorod és valamiért melletted akarnak lenni az emberek minden hiányosságod ellenére. Bírlak... csak féltékeny vagyok rád.