Raboljuk el Kait!

Sziasztok :)
Rég volt már bármi a blogon ez így van, és még csak folytatás sem jött, viszont nem is olyan régen volt egy verseny, ahol Baekyeollal lehetett írni, így megpróbálkoztam vele. A történet itt lenne, remélem párotok tetszését elnyeri ^^

Idézet: " Szeretem, ha valaki fura. Normálisnak lenni olyan unalmas."

Kasie West

Napok egymás után, amik hetekké növik ki magukat, átfolynak hónapokba, és az élet, amit oly’ nagyon várt az ember, egy pillanat alatt vált az unalmas hétköznapok forgatagává. A középiskola végén elaltatta kis időre a vágyait, gondolta a katonaság és a főiskola után lesz ideje, de miután végzett, munkát kellett vállalnia és az álmai egyre mélyebbre süllyedtek egy végtelen gödörbe, aminek már a helyét sem tudta. A felnőtté válás kegyetlen karmai láthatatlanul cibálták szét álmait.

Semmi érdekes nem történt vele. Reggel felkelt, összeszedte magát egy kávé kortyolgatása közben, felvette a megszokott öltönyét, kifele menet az ajtó mellől a megviselt aktatáskát és már az estét várva lépett ki a reggelbe. Eleinte azt hitte, csak az ő élete ilyen sivár, csak ő nem találta meg az útját, de ahogy néhanapján felemelte fejét az aznapi újságból, ugyanaz a beletörődő tekintet fogadta mások arcán, mint, amit reggel a tükörben látott. Aztán egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, mint egy elcseszett komédiában.

Ugyanolyan nap volt, mint a többi, kómás kelés, unalmas zötykölődés, munka, majd ebéd, munka ismét, egy kis túlóra és a hideg esti levegő cirógatása. Majd egy ismeretlen hang.

- Fel a kezekkel! - nyomódott valami hátának, őt meg egy pillanatra átjárta a félelem. Milyen abszurd. Pont őt szúrta ki magának valaki? Miért nem valamelyik másik öltönyös alakot? Ez a hála azért, hogy tovább maradt? Egy idióta rablás? Így is alig volt pénze! - Azt mondtam, hogy fel a kezekkel! - csattant rá újra a hang, és mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. - Bár, várj, ne! - gondolkodott el az idegen, ő meg csak értetlenül ráncolta a szemöldökét. - Indulj a parkoló felé, igen...  És ne tedd fel a kezed. Az túl feltűnő...

- Nincs kocsim. Azt nem tudod ellopni - jegyezte meg halkan, de a fegyver erősebben nyomódott hátának, így inkább elindult. Hiába az unalmas élet, azért mégiscsak jobb élni, mint meghalni.

- A kék kocsihoz jobbra.

- Arra nincs kék kocsi.

- Akkor balra! - csattant rá a másik, majd, ahogy a jármű elé értek, néhány másodperc tanácstalan toporgás következett.

- Esetleg kinyissam az ajtót? - vetette fel a lefegyverzett, mire már felé is nyújtotta a másik a kulcsot.

- Igen.

Még élt. Ez is valami volt, hiába nyomódott idegesítően hátába az a valami, bár sosem gondolta, hogy ilyen elrablásban lesz része. Ahogy kinyílt az ajtó, még csak az ellenkezésre sem vette a fáradtságot, szépen beült és maga elé emelve kezeit jelezte, hogy semmi szándéka nincs a szökésre. Akkor tudta megnézni először a másikat. Apró volt, több, mint egy fejjel kisebb nála, és átható tekintettel vizsgálta őt, majd míg átsétált a vezető oldalára, a telefonját bűvölte.

- Valami nem jó... - morgott halkan, és fegyverét unottan hátradobta az ülésre miközben sebességbe rakta a kocsit.

- Az egy vízipisztoly?!

- Szerinted honnan a jó égből lenne nekem fegyverem? Csatold be magad, nem akarom, hogy a nyakamba varrjanak valami büntetést miattad.

- Nem azért, de most raboltál el.

- Ez csak egy ideiglenes állapot. Holnap lesz a húgom születésnapja és téged kért ajándékba. Bár a képeken másképp nézel ki. Nincs ekkora füled és mintha egy picit alacsonyabb lennél, és tuti rég lőtték rólad őket, mert nem tűnsz túl izmosnak - beszélt folyamatosan a kisebb.

- Már ne is haragudj, de a húgod tulajdonképpen kire is pályázott?

- Kim akárki. Kai. Modell táncos... bár a nyurga lábaid nem tűnnek túl táncosnak.

- Akkor engedd meg, hogy bemutatkozzak. A nevem Park Chanyeol.

Satufékkel állt meg a másik, még arra sem vette a fáradtságot, hogy a leállósávig visszafogja magát. Egy "ki a franc" felkiáltással meredt rá, miközben már a telefonjába pötyögte be nevét, hogy rákereshessen.

- Még csak híres sem vagy, mi? - nyögte csüggedten.

- Nem igazán.

- Ez remek. Csak érteném akkor miért küldött oda. Azt mondta ott lesz Kai, és hozzam el neki.

- A szomszédos kávézóban van egy életnagyságú kartonkép róla. A kávézó modellje volt. Nem esetleg arra gondolt?

Az alacsonyabb elgondolkodva meredt maga elé a kormányt szorongatva. A nagy koncentráció közben fogai ajkát harapdálták és szemei tanácstalanul cikáztak. Mit kellene tennie? Elrabolt egy idegent, aki most már meglehetősen kényelmesen terpeszkedett az anyósülésen de ettől függetlenül még akarata ellenére volt itt. Nem állt szendákában a rendőrségre menni, mondván, elrabolta Chanyeolt, vagy kit, de semmi garancia rá, hogy az alak nem rohan a legközelebbi őrsre, hogy feljelentse őt. Valami megoldás kellett, gyorsan, olyan ami hatásos, amivel leszerelhette az alakot.

- Mondd csak, Chanyeol, nem akarod feldobni egy kicsit az unalmas életed? - meredt rá csillogó szemekkel, és biztos volt a sikerében.

- Bocs, de nem. Elég sokk volt, hogy elraboltál, betuszkoltál a kocsidba és még a nevedet sem tudom.

- Byun Baekhyun vagyok, huszonnégy éves, a Szöuli Egyetem végzős hallgatója és egy zsarnok húg elkeseredett bátyja. Amúgy magadtól ültél be... - tette hozzá halkan, és esdekelve meredt rá, hogy szánja meg. Magához Kai elrablásához nem volt szüksége rá, de látott rá esélyt, hogy elvarázsolja, és akkor az alak, ezt az elcseszett estét, majd egy vicces kiruccanásnak gondolja majd.

- Egy... - Megakadt, és fejben leütötte magát párszor idióta viselkedéséért - vízipisztolyt nyomtál a hátamhoz. Persze, hogy beültem.

- Ha csak ennyi a probléma, akkor a képedbe fröcskölök párat. Vízfóbiád van? Akkor bármire ráveszlek!

- Ez ne... - Késő bánat volt már, hogy nem szállt ki az első adandó alkalommal a kocsiból, mert ez a fura alak tényleg képen locsolta őt. - Szóval, ez nem lett volna szükséges - lökte hátra a fegyvert és enyhén nedves tincseit kisöpörte homlokából. - Nincs vízfóbiám, szoktam fürdeni, de hogy te nem vagy normális, az is szent... - vágta a kisebbhez a sértő szavakat, de az csak elmosolyodott.

- Normális? Mi az? Amúgy is, normálisnak lenni unalmas. Egy életet leélni unalmasan pedig felesleges. Igazából nem is élsz akkor, ha azt nézed.

Chanyeol elgondolkodva meredt a másikra. Egy idiótának gondolta, aki jobb dolga nem lévén embereket rabolt el a húgát használva fel indoknak, majd... majd ki tudja. Nem igazán tudta továbbképzelni a dolgot. Túlságosan abnormális volt. A szíve mélyén azonban képtelen volt Baekhyunt a rossz kategóriába sorolni. Őszintén? Amikor észrevette azt a hülye kis játékpisztolyt, majdnem felnevetett. Eszébe jutottak a gyereki rosszaságok, amikor még nem ez a begyepesedett gondolkodás vezérelte őt az életben. Akkor még iskolás társaival csínyek tucatját tervelte ki mások ellen, és sosem gondolkodott azon, hogy mi lesz holnap, vagy milyen büntetés várja őt a nap végén. Megérte, még akkor is, ha a könyvtárban kellett pakolnia.

- Mit dolgozol? Van pénzed?

- Nekem? Nincs. A szüleimmel élek. Igen, tudom, fura, elkényeztetett, minden vagyok, ami csak rossz, de ez miért fontos? Nem vagyok tökéletes, nem mondom annak magam, és még csak nem is akarok annak tűnni.

- Tényleg fura vagy - mosolyodott el Chanyeol, majd hátradőlt. - Ideje lenne elindulnod, mert még vészvillogót sem tettél ki, és úgy tudom a kávézó elől éjszakára beviszik azt a bábút.

- Ez most azt jelenti, hogy...?

- Hogy segítek neked. Szeretem a fura dolgokat.

- Nem fogsz feljelenteni?

- Minek tenném?

- Mert elraboltalak?

- Te hülye vagy?

- Hülye lennék? - meredt rá bizonytalanul.

- Haladj már, Baekhyun!

- Jól van, na, nem kell rögtön veszekedni... - morgolódott, de nem tudta elrejteni mosolyát. Nyert ügye lett! A rendőrséget megúszta, és még egy bajtársat is talált magának.

Chanyeol az ablakon bámult kifelé, ahogy visszaindultak a kezdetekhez. Neki sem volt kint mind a négy kereke, elvégre holnap reggel várta a munka, ő pedig az alvás helyett egy idegen, kissé nagyon furcsa srác kocsijának anyósülésén túrta át nedves tincseit. Nem is figyelt az útra, gondolataiba merült, a régi dolgok lepték el agyát, szíve izgatottan kalapált, ahogy végre valami mást csinált. Kényelmes volt egy autóban ülni, a buszon zötykölődés helyett, és a másik jelenléte is cirógatta az auráját. Nem kényszerből volt vele, legalábbis nem abból a szokásos fajtából, és épp valami őrültséget készültek tenni, amiben már ezer éve nem volt része.

A katonaság alatt még néhanapján belefértek a csínyek, egyszer egy társának ruháit csenték el, aki miatt az egész egység büntetést kapott, majd a zászlótartóra akasztották, miközben zuhanyzott. A törölközőt magukkal vitték, és abban a pillanatban Chanyeol cseppet sem bánta, hogy az ő körletük volt a legtávolabb a zuhanyzótól. Szegény alaknak meztelenül kellett megtennie az utat, paradicsom vörös fejjel lépett be, és a nagy ordibálás közepette eltakarni is elfelejtette magát, persze a felettesük abban a pillanatban lépett be. Büntetés járt neki és mindenki másnak, mégis vidáman futották le a kiszabott köröket.

- És, amúgy te mit csinálsz? - vetette fel a kérdést Baekhyun némi hallgatás után, ami visszahozta őt a jelenbe.

- Irodista vagyok, viszont te rossz irányba mész. Alig jöttünk tíz percet, és ismerem a környéket, de ez a hely totál idegen.

- Nem vagyok jó a tájékozódásban.

- Ahogy az emberrablásban sem, vágom én. De mégis, hogy jutott ez az eszedbe? Szerinted egy idolt nem keresnének?

- Honnan tudjam? Nem foglalkozok idolokkal - vont vállat. - Merre kell menni? - nézett körbe tanácstalanul.

- Keress egy címet.

Rövid nézelődés után leolvasott egy táblát, majd már tudták is az utat. Teljesen máshol voltak. Chanyeol csak a fejét csóválta, már a saját épeszűségében is kételkedett, nem hogy a másikéban. De ahogy csillogott Baekhyun szeme, és mosoly játszott ajkain, úgy érezte megéri ez az egész. Nem mintha ezek után valaha is találkoznának. Felfoghatta ezt egy egyéjszakás kalandnak is, csak nem a megszokott módon.

- Végre! Már azt hittem eltévedtünk.

- El is tévedtünk, hála neked.

- Te mindig ilyen morcos vagy? Hol az a kávézó? - pislogott körbe és kivette hátulról a vízipisztolyt.

- Minek az neked?

- Stílusos.

- Gyerekes.

- Fapofa. Borzasztóan unalmas vagy.

Az irodától  mindössze másfél háztömbre volt a keresett hely. A magas végig sértetten bandukolt, míg Baekhyun túljátszva a helyzetet kommandózott, mint egy bolond. Chanyeol egy része szívesen csatlakozott volna hozzá, ha másért nem is, annyira csak, hogy halálra rémítse, de fájt neki, ahogy ennyire kiábrándítóan közölte vele a valóságot. Unalmas. Borzasztóan. Ezzel az erővel azt is megkérdezhette volna, hogy minek él. Na, nem mintha tudott volna értelmes indokot mondani. Talán igaza volt.

- Hé, Törpe! Most sétáltál el a bálványod mellett...

- Ő az? - torpant meg, és visszaszökkent a kartondarab elé, amin hatalmas kedvesnek tűnő mosollyal pózolt valaki. - Nem is olyan helyes. Akkor is téged raboltalak volna el, ha ő is itt lett volna.

- Ez most egy bók volt? - tátotta el a száját döbbenetében.

- Vedd, aminek akarod. Vigyük ezt a tejbetököt, mielőtt valaki észrevesz, és ha még egyszer Törpének hívsz, nyakon csaplak.

- Rendben... Törpe - ért már fülig a magas szája. El is felejtette, hogy szerette az érdekes embereket. Azok mindig valami fura dologgal álltak elő, és ami fura, az biztosan nem unalmas. Épp ezért nem akart hirtelenjében már hazamenni, nem érdekelte a holnapi munka, és Baekhyun társaságára vágyott. - Mi a további terved?

- Tőled elnézést kérek, amiért elraboltalak, esetleg hazaviszlek kiengesztelésképpen, aztán én is hazamegyek. Miért?

- Csak érdekelt... és semmi gond - mormolta halkan Chanyeol, majd már a metró irányába nézett, mintha ez az egész meg sem történt volna. Ennyi volt, szép is volt, meg jó is volt, bár inkább csak lehetett volna, de neki ennyi járt a szórakozásból. El kellene köszönnie a másiktól? Egyáltalán észre veszi, ha lelép, vagy már nem is foglalkoztatja a jelenléte? Kérjen tőle valami elérhetőséget? De minek? És milyen indokkal? Tanácstalanul toporgott egy helyben, mikor Baekhyun halk szitkozódása vonta magára figyelmét.

- Ide lakatolták... a lábát meg csak nem vághatom le, az elég groteszk, nem?

- Mit szólnál, ha én rabolnálak most el? - A kisebb csak elgondolkodva mérte végig a magas alakot, aki mindeközben szívét próbálta kordában tartani. Érezte, ahogy bordáit veregette folyton folyvást, szabadulást várva, de a kulcs a szabadsághoz nem volt nála. Az a vele szemben álló morfondírozó alak volt.

- Nem ölsz meg? - Fejcsóválás volt a válasz. - Nem is jelentesz fel? - Ismét. - És meg sem erőszakolsz?

- Mi van?

- Hát ezek fontos kérdések.

- Menjünk.

- Jó, hova?

- Vezethetek?

- Hát persze. - És Chanyeol számára megint világossá vált, hogy ez az alak messze volt a normálistól. Bár már magában is kételkedett.

Hamarosan rá kellett jönniük, hogy Kai elrablása messze nem volt olyan könnyű feladat, mint hitték. Az iroda utáni kudarcot követően Chanyeol egy közelben levő ugyanilyen kávézó felé vette az irányt, míg Baekhyun lelkesen csicsergett mellette, kommandózós akcióját túlszínezve, mégis annyira jól átadva, hogy bár együtt voltak, és a magas tudta, hogy egy csepp igazság sincs a mesében, mégis elhitte.

Csúfos kudarc várta őket második próbálkozásuknál, mert noha a kávézó ott volt, ahol a magas mondta, Kai nem mosolygott rájuk.

- Úgy látszik más is egy mocskos tolvaj, nem csak mi... - méregette Baekhyun a bábú hűlt helyét, majd vállat vont. - Akkor gondolom bukta.

- Van még pár kávézó Szöulban.

- És Te olyan lelkes vagy, és annyira szereted az Én húgomat, hogy bevállalod érte az akár egész éjszakás Kai keresgélést?

- Miért ne? Viccesebben hangzik, mint, hogy otthon üljek még egy csomó unalmas papír felett.

- Ebben egyet kell értsek.

- Akkor?

A harmadik hely ugyancsak nem okozott nekik örömöt. Kai a zárt ajtó mögül mosolygott rájuk, Baekhyun pedig végig arra esküdözött, hogy az a rohadt baba nem is kedves, hanem átkozott kárörvendő vigyorral figyeli próbálkozásukat. A negyedik kávézóig el sem jutottak, mert egy baleset miatt le lett zárva az út Chanyeol meg, a kicsi legnagyobb meglepetésére, már az első percben idegrohamot kapott a kialakult dugótól, így gyors váltással mászott inkább ő a kormány mögé, és bár a következő hely iránya ismeretlen volt számára, az órákig tartó várakozástól megmentette magukat.

- Ott! Nézd Chanyeol! Ott van! Se egy rács, se egy lakat, sehol semmi! - lelkesedett hirtelen Baekhyun, és a szabályokra fittyet hányva állt meg a kávézó előtt, míg a magas alak már kissé kótyagosan ugyan, de kipattant és felkapta Kait.

- És most?

- Tedd be hátra. Valahogy csak befér. Lehajtjuk az egyik hátsó ülést, meg az elsőt, te meg beülsz mögém és akkor minden megoldva.

- Nem férek el mögötted. Mindig beverem a lábam. De ha már ennyire tudsz ötletelni, legalább szállj ki segíteni!

Pillanatok alatt termett mellette, és az általa kifundált tervvel hamar autóba pakolták szegény srácot. A kicsi győzedelmes vigyorral meredt a plakátra, és megjegyezte, hogy legszívesebben berúgná a mosolygós alakot, de azzal csak a saját munkájukat tenné semmissé.

- Erre inni kell végre! - huppant be hátulra, Chanyeolra hagyva a vezetést, aki tanácstalanul nézett rá a visszapillantón keresztül. - Dobjuk le a kocsit otthon, aztán elmegyünk valahova inni.

- Merre laksz?

Hirtelen váltás esett meg közöttük, ahogy már kocsi nélkül az utcán kutyagoltak egymás mellett, felemlegetve az emberrablás részleteit. Baekhyun be akarta ragasztani a baba száját, és kötelet tekerni rá, csak, hogy hitelesebb legyen.

Ahogy bandukoltak, a kisebb apró léptekkel somfordált közelebb hozzá, majd ujjait a másikéba fűzte.

- Csak, hogy hozzászokj ahhoz, hogyan kell majd hazavezetned.

- Előre élvezem - mosolygott Chanyeol, és egy közeli kocsmát célba véve simogatta öntadatlanul az apró kézfejet.

Az elrablója pedig nem hazudott. Kapásból két-két rövidet kért ki maguknak, majd azzal a mozdulattal le is húzta az italt, és lelkesedése az idő teltével sem akart csappanni. Ugyan dehogy. Ellenben, érdekes dolgok kezdtek kiderülni róla, ahogy az alkohol hatására megeredt a nyelve. Nem volt elég a sok butácska történet, amivel Baekhyun szórakoztatta őt, csatlakoztak a kósza, elsőnek véletlennek tűnő érintések is, majd az idő haladtával, ezek a másodperces kis jelenetek egyre hosszabbra nyúltak. Mikor Baekhyun már csak halkan suttogni volt képes, Chanyeol vállára hajtotta fejét és úgy folytatta tovább meséjét, melynek végén egy aprócska kis csók volt a hallgató jutalma nyakába. És amikor csak egy meglepett tekintetet kapott ajándékba, addigi minden gátlása leomlott, mert úgy érezte, végre teljesen önmagát adhatta valaki mellett.

Chanyeol töretlen figyelmet szentelt az apró alaknak, aki a hullámvölgyek tengerén vezette át másodperces váltásokkal, ahogy egyszer még a könnyeit törölgette a nevetéstől, majd egy abszurd, vérfagyasztó kijelentéssel tönkretette a hangulatot, csak, hogy utána ismét mosolyt csalhasson ajkaira.

- Nem olyan halálos belezúgásféle kedveléssel, de kedvellek - közölte a Törpe a semmiből, majd ahogy fel akart állni a bárszéktől, egy hanyag mozdulattal feladták lábai a szolgálatot, és seggre ült. - Kellett nekem zúgásról beszélnem... - nyögte fájdalmasan, és kérlelőn nézett a nála józanabb alakra.

- Én is téged, de ideje lesz indulnunk.

- Tényleg? - pattant fel lelkesen, el is feledve nem is oly’ régi fájdalmát.

- Tényleg mi?

- Tényleg kedvelsz? Mármint, tényleg?

- Tényleg.

- De tényleg? - mászott a képébe, mire homlokon pöckölte a magas alak. - Gonosz. De visszavonom.

- Mit?

- Hogy unalmas vagy. Nem vagy unalmas. Fura vagy, furának lenni pedig jó dolog.

A hajnal már az utcákon érte őket, miközben  Baekhyun oldalazva járt, fejét fájlalta és mindenáron meg akart ölelni egy fát. Chanyeol jobban viselte a kialvatlan másnaposságot, ám belegondolni a munkába nem mert. Három óra, és a nap kezdődik, addig maximum hazaér, lezuhanyzik, az ágyra még csak rá se nézhet, emellett vele van egy Törpe.

- Baekhyun, a jó ég áldjon meg, még hány fára akarsz rámászni?

- Szeretem a magas dolgokat. Bár a fákat nem azért ölelgetem. Tudod, a növények érzik a szeretetet, és nagyobbra nőnek. Én meg nagyon szeretem a természetet. Meg a magas dolgokat, mondtam már? A természet olyan szép, nézd meg. Olyan jó idő van...

- Lenyúltad a zakóm...

- És a madarak is csivitelnek, pedig a belvárosban vagyunk, mi ez ha nem egy csoda? Gyere! - ragadta meg a karját, és addig rángatta míg a nedves füvön kötöttek ki. - Hálás vagyok Neked. Évek óta ez volt a legjobb éjszakám. Tudod, untam magam. Mindig azzal piszkáltak, hogy nem vagyok normális. Én voltam Byun nagyon fura Baekhyun. Az a srác, akit kiközösítettek, meg elgyepáltak és agyonszívattak. Ezért beolvadtam. Feladtam magam és tettem, amit kellett, hogy elfogadjanak. De felesleges tagadni, hogy fura vagyok. Szeretek fákat ölelgetni, meg mindent elmesélni, és most ár veled is lenni. De melletted a furaságom normálisnak tűnt.

- Normálisnak lenni unalmas - simított Baekhyun tincsei közé, mire felé fordult és félénk mosollyal pillantott rá. - Te pedig így vagy tökéletes. Még ha el is rabolod az embert.

- Idolnak néztelek, ez nem hízelgő?

- Elsőnek azért hisztiztem fejben, hogy miért én, de most fájna, ha mással tetted volna ezt.

- Szerintem nekem is fájna. Eltört volna az orrom, börtönben ülnék, lehet meg is öltek volna.

- Túlforgatod a dolgokat...

- Rébuszokban beszélsz...

- Szeretnélek elrabolni egy vacsorára. Egy randira.

- Tetszik az ötlet. A kisujjesküt amit ígéret gyanánt gyerekként tettünk, már kinőttük, mit szólnál egy valamivel komolyabb pecséthez?

- És én beszélek rébuszokban.

- Csókolj már meg! Nem vagyok ártatlan, hogy a hazakísérésig tartogassam magam.

- Még haza is kell vinnem téged? - játszotta a döbbentet, miközben kezei már Baekhyun tarkóján jártak, majd mellé támaszkodva emelkedett fölé.

- Chanyeol! - csapott hisztisen a földre, ahogy még mindig nem kapta meg, amit akart. - Kérlek - suttogta elgyengülve, és elégedett sóhajjal tudta le, hogy végre megkapta a vágyott, már majdnem józan csókját.